Még mielőtt azonban elkezdődne a rész, még egy apróság. A blogversenynek meg lett az eredménye és ez a blog az 5. lett a 8-ból. Hát nem egy dobogós helyezés, de örülök neki. Köszönöm!
Nah, de mostmár itt a várva várt új rész! Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket^^
*Kim
szemszöge*
AZ óta a nap
óta eltelt majd egy hónap. November közepét tapostuk már. Az időjárás szürke
volt, hideg és ködös. A hangulatom is nagyjából ezt tükrözte. Erőltetett
álmosolyom mögött ugyanis elbújt a fásult, kedvetlen énem.
A
motorozástól való félelmem teljesen eluralkodott rajtam és ezért nagyon utáltam
magam. Egyszerre vágytam rá és akartam messziről elkerülni. Eleinte minden
reggel vettem a bátorságot és megközelítettem a járművemet, de nem volt annyi
lélekjelenlétem, hogy fel is üljek rá. Aztán már elmaradt. A motorom hetek óta
a garázsban ácsorog és még csak rá sem pillantottam. Pedig szerettem volna
újból érezni azt a felszabadultságot, amit korábban ez a sport okozott. A mellkasomba csapó szelet, a hajamba kapó levegőt.
Végig akartam száguldani egy úton, versenyezni Damiannal. De túlságosan is
féltem. Ő is és Lizék is mosolyogtak rám és kerülték a témát a kedvemért.
Olyanok voltak, mint a többiek. Mintha nem is történt volna semmi. A többiek
számára nem is történt, de ők tudták. De örültem neki, hogy elfogadták azt,
amit el akartam hitetni velük. Elhitték, hogy minden rendben van. Csak Damianon
láttam néha, hogy bántja a dolog. Az elmúlt időszakban a barátom számtalanszor
próbált meg rávenni arra, hogy visszaüljek a járműre. Kár volt a sok
erőfeszítésért. Haragudtam magamra, amiért nem tudok a kedvére tenni, habár november
közepéhez közeledve már ő is kezdett felhagyni a bíztatással. Én már
elveszítettem a reményt. Esténként egyre többször gondoltam rá, hogy itt a
vége, meg kéne szabadulnom tőle, még ha az annyira fáj is. De még nem tudtam
rászánni magam. Valahogy az, hogy Damianon néha megpillantom elveszett reményem
egy-egy szikráját, ellenzi eme döntésemet. Miért? Miért ilyen nehéz ez?
November
20-át írtunk. Hazafelé tartottunk a suliból a szokásos módon. Damian mögött
ültem a motorján, ám olyannyira elhatalmasodott rajtam az iszony, hogy úgy
szorítottam magamhoz a barátomat, hogy csodálkoztam, hogy kap levegőt. Megállt
előttünk, de le se szállt a motorjáról, úgy csókolt meg. Azt mondta siet, így
nem tartottam fel sokáig.
-
- De
azért, ugye otthon leszel? – néztem rá bociszemekkel, mire bólintott.
-
- Miért
kérded? – mosolygott.
-
- Csak
mert olyan korán elmész, és mi van, ha beszélni akarok veled? – néztem rá, ugyanolyan
kérlelő szemekkel.
-
- Telón
végig elérhető leszek a nap további részében, tehát ha a pszichodokira lenne
szükséged, az folyamatosan rendel. – vigyorodott el és megcsókolt.
Aztán a
fejébe nyomta a bukóját és elhajtott. Pár percig ott álltam még a kapuban és
bámultam utána. Zsebre tett kézzel mentem be a házba és egyenest a szobámba
vonultam. Megírtam a házimat és tanultam is némi szóbelit. Bemagoltam egy
teljes francia szöveget, hátha összeszedek egy hármast elven, mivel másnap
franciaóránk volt. A kedvencem… No comment.
Mikor
végeztem a tanulással fogtam az iPodomat és az ágyamra heveredve elkezdtem
zenét hallgatni. Mostanában ez töltötte ki a délutánjaimat. Willnek és Liznek
majdnem mindig volt valami dolguk. Néha kicsit rosszul esett, hogy mindig
elrohantak, de tudtam, hogy így a legjobb. Végül is nem lóghatok mindig a
nyakukon. Együtt is kell lenniük valamikor. És így legalább nekem is jutott
némi egyedüllét és gondolkozási idő.
Nem tudom
mennyi ideig feküdtem az ágyamon, fülemben a fülessel, a plafont bámulva, de
elég hosszú ideig. Már x-edjére ment a szám, amit épp hallgattam, de nekem ez
fel se tűnt. Egyre csak pörgött az agyam. Megoldást akartam találni a
problémámra. De nem jutottam semmire. Tele voltam érvekkel. A motorozás ellen
és mellett is volt egy csomó. Képtelen voltam dönteni. Pár óra elteltével
csalódottan rántottam ki a fülhallgatót a fülemből és ültem fel az ágyamon.
Átmentem Adam szobájához és bekopogtam. Nem szólt ki senki és nem is nyitott
ajtót. Benyitottam. Nem volt ott. Lementem a konyhába és a hűtőn ott volt a
megszokott cetli. El sem olvastam, tudtam mi volt rajta. A bátyám így adta a
tudtomra, hogy miért nincs itthon. Igazából az nem túlságosan érdekelt, hogy
miért, nekem elég volt annyi, hogy hagyott nyomot maga után. Ittam egy bögre
teát aztán lementem a garázsba. Minden bátorságomat összeszedve odaléptem a
motoromhoz és lerántottam róla a fóliát. Mélyeket lélegezve léptem egyre
közelebb és közelebb, majd megfogtam a kormányt. Már lendítettem volna a
lábamat, hogy ráüljek, de ekkor ismét felvillantak előttem azok a fényszórók.
Megremegett a kezem és hirtelen hátraugrottam. A szememből kicsordult az első
könny, de a többit visszafojtottam. Megkomolyodva vettem a kezembe a fóliát és
terítettem vissza a járműre. Döntöttem. Nem fogok többé motorozni. Ez a
pillanat teljes mértékben ráébresztett arra, hogy esélyem sincs. Egy hónapja
bénázok itt és ennek már semmi értelme. El kell fogadnom, hogy ez van. Talán
így kellett lennie. Ez a baleset biztos a sors akarata volt és az volt a célja,
hogy leszálljak a motorról. Hát ha ez így van, akkor a sors megkapta, amire
vágyott.
Kedvetlenül
felmentem a szobámba és fogtam a telefonom. A névjegyzékből kikerestem Damiant
és már épp fel akartam hívni, amikor meggondoltam magam. Ezt személyesen kell vele megbeszélnem! El akartam mondani neki,
hogy mire jutottam, hisz eddig szerintem többet tett azért, hogy visszaüljek a
motorra, mint én. Nem akartam lelombozni, de joga volt hozzá, hogy tudja és
különben is. Nem akartam azt látni, hogy úgy erőlködik, hogy közben én már
teljes mértékben lemondtam a dologról.
Átöltöztem
valami viszonylag vidám neon cuccba, (hogy legalább a ruházatom jó hangulatot
tükrözzön) ami a következőkből állt:
fehér-zöld csíkos póló, fehér farmer, zöld
magassarkú (igen most már fel mertem venni, igaz nem tudok benne annyit menni,
mint korábban, de na, az van), fehér sál, némi zöld kiegészítő, megy egy zöld
dzseki. A hajamat kontyba kötöttem (vagy valami olyasmibe). Aztán a telómat
zsebre téve elindultam Damianhoz.
Ahogy
kiléptem az ajtón megcsapott a hűs novemberi levegő. Körbenéztem, már szürkült.
Ránéztem az órára, ami szerint már elmúlt hat óra. Nem baj. Zsebre tett kézzel
indultam el a barátomhoz. Ez elmúlt egy hónapban rengetegszer jártam nála.
Csinos kis lakása van, olyan fiús. Egyedül él, a szülei Skóciában vannak.
Annyira tudom sajnálni szegényt. Én sem élek a szüleimmel, de nekem itt van
Adam, ő pótolja őket. De Damian azt mondta, neki ez megfelel. Nem vitatkoztam
vele, ő tudja. De azért megpróbáltam minél több időt vele tölteni.
Lassan
befordultam az utcájukba. Megpillantottam a házat, amiben a –nem túl kicsi – lakása
található. A lakásának az ablakaiból fény szűrődött ki. Ezek szerint tényleg itthon van gondoltam mosolyogva. Zsebre tett
kézzel caplattam fel a lépcsőn és mentem be a házba. A lakásához érve
becsengettem. Hallottam a kilincs csörgését és láttam, hogy az ajtó nyílik. Még
éppen hogy csak résnyire volt nyitva az ajtó, amikor csengő hangon ráköszöntem
a barátomra.
-
- Szia!
– mosolyogtam, de nem ő nyitott ajtót, hanem egy hosszú fekete hajú lány…
Láány??????? :O Uuu. Ki az?? :O
VálaszTörlésSzegény Kimet annyira sajnálom. Hisz a motorozás az álma. Ajj. Meg miért lesz vége?? Ble. :'( :DD
Mondanám,hogy hamar kövit,de képben vagyok,mikor mit csin. :P
De azérr hamar kövit. Imádtam. Mint mindig!!!! <3 <3
Most mi vaaannn? Nagyon gyorsan hozd a kövit, légyszi!!!
VálaszTörlés