2013. szeptember 7., szombat

17.rész

Nah itt az új rész. Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, de sajnos nekem is, mint gondolom nektek is elkezdődött a tanév, és nehezen jött össze a rész. Félek, kicsit erőltetett lett, de azért remélem tetszeni fog. Komiban várom a véleményeteket^^



Felültem a motoromra... És abban a pillanatban, mikor már teljesen biztosan elhelyezkedtem rajta, teljes sötétségbe borult előttem a világ. A távolban két fényszóró villant, és hirtelen már előttem volt alig pár méterre. A motorom nem mozdult. Fékcsikorgást hallottam. Felsikoltottam. Becsuktam a szemem és arra vágytam bár vége lenne ennek az egésznek. Mikor kinyitottam a szemem a földön feküdtem, a motorom pedig eldőlt (szerencsére most nem rám). Damian és Adam aggódva néztek engem és míg az első felállította a járművemet a másik a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Hagytam, de miután felálltam, rögtön elkaptam a kezemet tőle. Csapot-papot otthagyva rohantam be a házba, még mielőtt elkezdtek volna záporozni a könnyeim. A szobámig húztam, de ott végérvényesen kitörtek belőlem. Magamra zártam az ajtót és az ágyamra vetve magam a párnámba zokogtam.
Hallottam, hogy a kilincs megmozdul, valaki be akart jönni, aztán látta, hogy zárva az ajtó, úgyhogy kopogni kezdett.
- Kim, kérlek, engedj be! - hallottam meg Adam hangját az ajtó túloldaláról. Ideges volt. Nem válaszoltam. – Kérlek, mondj már valamit, mi történt?! - idegeskedett egyre jobban.
- Adam menj el! - kiabáltam ki sírva. - Egyedül szeretnék lenni!
- De Kim…
- Ad, kérlek… - zokogtam.
- Rendben, Joshhoz megyek és telefonon elérsz, ha valamit szeretnél… - sóhajtott fel. Már a hangjából éreztem, hogy nem akar még egy vitát. Azt akartam, hogy hagyjon békén, nem azt, hogy elmenjen itthonról. De biztos így értelmezte. Nem haragudtam érte. Eltelt pár perc.
- Kim! – hallottam meg ekkor Damian aggódó hangját. tehát ő még ott volt. – Adam elment. – Ne mondd! Magamtól is rájöttem, már csak az ajtó csukódásából!
- Hagyj egyedül Dam, kérlek! – mondtam sírva.
- Nem hagylak! – kötötte az ebet a karóhoz. – Engedj be, kérlek, vagy itt maradok az ajtó mellett, amíg ki nem jössz. És csak remélni tudom, hogy egyszer te is megéhezel, mert én már kezdek éhes lenni. – akaratlanul is elmosolyodtam egy picit.
Mindig tudja, mit kell mondania. Annak ellenére, hogy még mindig volt ellenérzésem a társasággal kapcsolatban, némi gondolkozás után felkeltem és kinyitottam az ajtót. Kisírt szemekkel néztem Damianra, aki zsebre tett kézzel állt az ajtó előtt. Elálltam az útjából és hagytam, hogy bejöjjön. Leültem az ágyamra és ismét kitört belőlem a sírás. A barátom az elvett az íróasztalomról egy zsebkendőt, aztán leült mellém és a vállamat átkarolva magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejem és a pólójába zokogtam. Valahogy olyan megnyugtató érzés volt. Éreztem az illatát, miközben ő folyamatosan a hátamat simogatta. Egy ideig hagyta, hogy kisírjam magam, aztán mikor már kezdtem megnyugodni, az államnál fogva felemelte a fejem és a szemembe nézett. Átnyújtotta a zsebkendőt.
-         Akkor most mondd el mi történt, az imént! – kérte lágyan, mire ismét könnyek szöktek a szemembe, de ezeknek már gátat tudtam szabni.
-         Damian… én… nekem nem megy! – na, ekkor megint kitört belőlem a sírás, minden ellenkezésem ellenére.
-         Mi nem megy? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
-         A motorozás… nem tudok… nem tudok motorozni… képtelen vagyok rá.
-         Ne beszélj butaságokat. – simította meg a hátam. – Tudom, hogy ez minden vágyad és azt is biztosra veszem, hogy nagyszerűen csinálod. Már abból, amit Adamtől hallottam, vagy amit az általa mutatott képeken láttam. – O.o Adam rólam mesélt neki? És még képeket is mutatott? Egy megfelelő alkalommal tuti kinyírom!!! -.-  
-         Ez nem ilyen egyszerű… én… én – alig bírtam kinyögni a szót, már a kiejtésétől is irtóztam. – Damian… én… FÉLEK! – újból kitörtek belőlem a könnyek és a barátom mellkasára hajtottam a fejem. Továbbra is a hátamat simogatva. – Félek a legnagyobb álmomtól, hogy lehetek ilyen szerencsétlen.
Egy ideig nem szólalt meg, csak vigasztalt. Nézett a távolba és úgy tűnt gondolkozik valamin. Csak azt nem tudtam min.
-         Mit csináljak, Damian? – szólaltam meg egy idő után. – Képtelen vagyok felülni a motorra, mert félek attól, hogy megint balesetem lesz. Amint nyeregben vagyok felvillannak előttem a baleset pillanatai és elvesztem az uralmamat a saját testem felett. Egyszerűen a félelem irányít…
-         Nem értem… - mondta halkan. – De hisz az én motoromon is ültél, nem is egyszer, ott mégse féltél.
-         Ezen én is elgondolkoztam. – bólintottam, miközben letöröltem a könnyeimet. – De ott a te kezedben volt a kormány én pedig feltétlenül megbíztam… sőt még most is megbízom benned. Akkor nem rajtam múltak az események. Viszont képtelen vagyok ezentúl megbízni magamban…
-         Akkor majd segítek. – nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig lehunytam a szemeimet.
Elaludnom is sikerült, álomba siránkoztam magam. Hajnali négy volt, amikor felébredtem és az ágyamban feküdtem, az ablakon bevilágított a hold, bevilágította az egész szobát. Felkeltem és kibotorkáltam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe és elszörnyülködtem magam. Vörös, karikás szemek, szénaboglya haj, ugyanazok a ruhák, mint előző nap, ráadásul elég gyűrten. Lementem a földszintre, a konyhában világított a lámpa. Adam aludt az asztalra hajtva a fejét, Damian pedig egy széken ülve a sarokban. Elég sokáig ébren lehettek. Felmentem a szobámba és összeszedve néhány cuccot, átvonultam a fürdőbe. Letusoltam. Nagyon jól esett a kellemes hűvös víz, ahogy hullott rám a zuhanyrózsából. Megmostam a hajamat is, aztán kilépve a zuhany alól rendesen be is szárítottam.
Felvettem valami hangulatomhoz illő cuccot, ami jelen esetben szürke csőfarmerből, fekete-fehér csíkos topból, fekete mellényből és sötét kiegészítőkből állt. A hajamat hátrafogtam egy fekete, flitterekkel díszített hajpánttal, a lábamra pedig fekete magas szárú tornacipőt vettem. Feltettem egy natúr sminket, leginkább azért, hogy elfedjem az előző nap maradványait.
Nagyjából egy órát időztem a fürdőben, mire végeztem és elégedett voltam a kinézetemmel. Viszont a hangulatommal továbbra is hadilábon álltam. Egyre csak ott peregtek a fejemben az előző nap eseményei. Minden. Kezdve a motorommal történt incidensről, egyenesen odáig, hogy Damian megígéri, hogy segít mindezt kiküszöbölni. Lementem a konyhába, hogy készítsek reggelit magamnak és a fiúknak. de a konyha bejáratánál megtorpantam. Mi lesz velem? Mit fogok tenni? Ezek és ehhez hasonló kérdések rohamozták meg az agyamat.  A hátamat a falnak vetettem és nekitámaszkodva lecsúsztam a tövéig. Felhúztam a térdeimet és át kulcsoltam a karjaimmal. Fejemet a térdemre hajtottam és elgondolkoztam…

1 megjegyzés: