16.rész

Szó nélkül odaléptem hozzá és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Értetlenül bámult rám…

-         - Te idióta! – üvöltöttem el magam egyszerre dühösen és boldogan, kétségbeesetten és megkönnyebbülten. 

-         - Mi a bajod, Kim?! – nézett rám villámló tekintettel. – Ezt most miért kaptam? – egyáltalán nem vágta a helyzetet, de akkor ez nem igazán érdekelt.

-         - Nekem mi a bajom? – kiabáltam.  – Egy hete nem jártál itthon és fogalmam sincs róla, hol a fenében voltál! A mobilod ki volt kapcsolva és még egy szerencsétlen üzenetet sem hagytál! Most meg te vagy kiakadva, mert egy kicsit később értem haza a kelleténél. – fakadtam ki.

-         - Egy kicsit később? – az orrnyergemet masszíroztam, megértette a mondandóm lényegét. Gratulálok neki. - Kim, nézz már az órára kilenc múlt! Ráadásul egész hétvégén nem voltál itthon, most meg beállítasz evvel itt. – mutatott Damianra. Egy pillanatra megtorpantam. Ebben igaza volt. Annyira készültem a hétvégére, hogy tényleg teljesen elfeledkeztem Adamről és még csak egy üzenetet sem hagytam neki, hogy elmentem.

-         - Látom felfogtad. – sóhajtottam fáradtan. Már semmi kedvem nem volt vitatkozni. Teljesen elegem volt már belőle. A baleset óta ez megy nálunk. Már teljesen belefáradtam. – De igazad van. – váltottam taktikát. Hátha a meghunyászkodom, ő is meghunyászkodik, terv beválik. -  Nem adtam a tudtodra semmiféle eszközzel, hogy hol vagyok. Belátom, hiba volt. Sajnálom. – lesütöttem a szemem. - De, ha ennyire tudni akarod a tóparton voltunk, Damianék nyaralójában. Bocsáss meg, hogy nem tudattam a bátyámmal, aki itthon sem volt egész héten. – könnyek szöktek a szemembe. – És ha már ennyire érdekel a dolog, akkor azt is elmondom miért mentünk oda. Azért mert Damian fel akart vidítani! El sem tudod képzelni mit éltem át az elmúlt egy hétben. Annyira aggódtam érted, mert semmiféle életjelet nem adtál magadról. – Adam elkomorult és elfordította a fejét. Damian pedig időközben elment. Meg tudtam érteni őt és egyáltalán nem haragudtam rá. Az ő helyében én sem maradtam volna tovább egy csatatéren.  – Már-már kezdtem azt hinni, hogy meghaltál. Minden reggel elkészítettem a reggelidet, mert délután csak így tudtam meggyőződni arról, hogy voltál-e egyáltalán itthon. De az utolsó napokban már az sem fogyott el. Még csak egy üzenetet sem hagytál nekem. Teljesen ki voltam akadva. Hol a francban voltál? – néztem rá kisírt szemekkel.

-         - Sajnálom Kim. – szólalt meg néhány perccel később komoran. – Nem kellett volna így rád rontanom, hisz teljesen érthető miért nem szóltál semmit, miután nem adtam semmi életjelet magamról. Azt hiszem, most én tartozom magyarázattal. – Na végre, hogy megértetted4 Már azt hittem, sosem juthat el az agyadig!... Ezt most komolyan Adamről mondtam. Hogy lehet ez? Hogy romolhatott meg ennyire a kapcsolatunk, hogy már semmit nem csinálunk, csak veszekszünk. Lesütöttem a szemem és a bátyámnak hátat fordítva bementem a nappaliba és leültem a kanapéra. Adam követett.  – Sajnálom, hogy nem szóltam neked. Egész héten dolgoztam, folyamatosan bevetésen voltunk, ráadásul az egyik munkatársam műszakját is elvállaltam. Tényleg nagyon ritkán jártam haza és mikor itthon voltam nem találkoztam veled. Bocs, hogy nem hagytam neked üzenetet, de teljesen kiment a fejemből, annyi felé kellett figyelnem.

-         - Kiment a fejedből mi? – horkantam fel. – Tehát a húgod csak sokadik a sorban. Nagyon köszönöm. Már az sem érdekel, hogy aggódhatok érted? Ennyit érek neked? Tudod te egyáltalán, hogy mit éreztem?

-         - Kim, te mindennél fontosabb vagy nekem. – lépett oda hozzám és megsimította az arcomat. Ellöktem a kezét.

-         - Látom. Akkor miért nem foglalkozol velem? Miért maradtál el itthonról egy szó nélkül? – kezdtem megint eléggé kiakadni, és ismét elsírtam magam.

-         - Sajnálom, hogy aggódnod kellett. – sóhajtott fel. – De hidd el tudom mit éreztél. Ha tudnád mi játszódott le bennem, mikor balesetet szenvedtél. – lesütöttem a szeme. Nála a pont. – Teljesen magamon kívül voltam, elhiheted. Talán most már értheted, miért voltam azóta annyira feszült.

-         - Sajnálom. Igazad van. Most már el bírom képzelni mit érezhettél akkor, mikor  balesetem volt. Liznek igaza volt, át kellett volna gondolnom az egészet a te szemszögedből is. – Odaültem a bátyám mellé és hozzábújtam. Olyan rég vártam már a közelségére. Olyan régen voltunk már igazán jóban. – Csak tudod teljesen kiakasztott, hogy eltiltottál az életem értelmétől. Nem tudtam józanul gondolkodni ezen a téren. Sajnálom, hogy akkor annyira kiakadtam. – átkarolta a vállamat és magához szorított.

-         - Nem haragszom rád Kim. Hisz hogyan tudnék? És én sem voltam túl megértő. Mikor kifakadtál, hogy a baleset óta nem úgy viselkedem, mint régen ráébresztettél arra, hogy igazad van. – rám nézett, egyenesen a szemembe – Az én hibám is. Anélkül döntöttem volna, hogy átgondoltam volna, mit érzel ettől te. Nem szabadott volna olyan elhamarkodottan eltiltanom téged a motorozástól. És most nézz meg minket, már lassan fél éve vagyunk haragban és ez az én hibám. Sajnálom. – tekintete a távolba révedt.

-         - Nem csak a te hibád, én is makacskodtam.

-         - Véget kell vetnünk ennek. Nem akarok többé haragban lenni veled. – sóhajtott fel Adam.

-         - Én sem szeretnék folyamatosan vitatkozni. – néztem rá. – De akkor ez azt jelenti, hogy végre ismét a régi Adam leszel? – csillant fel a szemem, mire bólintott. – Ennek örülök. – hajtottam a fejem a bátyám vállára. – Ez viszont azt is jelenti, hogy nem mehetsz el itthonról szó nélkül! – erre is bólintott, aztán hirtelen felkaptam a fejem. – Ne akadj ki, de akkor végre elállsz a döntésedtől is, hogy eltilts a motorozástól? – vontam fel a szemöldökömet. Adam elfordította a fejét. Nem akart válaszolni. – Kérlek… - néztem rá könyörgően.

-         - Még átgondolom. – tért ki a válasz elől.

Valamilyen szinten meg tudtam érteni. Nem kívántam senkinek azt az érzést, amit az elmúlt héten éltem át. A bátyámnak meg főleg. Mégis annyira vágytam már vissza a motoromra, hogy azt elképzelni sem lehet.

Azóta eltelt két hét. Adam még mindig gondolkozott. Párszor Damian is közbenjárt az érdekemben, habár eleinte nem igazán tűrte meg a srácot a bátyám. Aztán mindent elmondtam neki a barátomról, töviről hegyire. Pár napig még mindig gyanakvással tekintett Damianra, de aztán hozzászokott és már eléggé bírják egymást. Azóta szinte ugyanúgy kijövünk egymással, mint a baleset előtt. Egyedül a motorozós téma vált ki közöttünk némi feszültséget. Lassan már egyre kevesebbszer kérdeztem meg Adamet, hogy eldöntötte-e már végre, de a második hét végére már szinte minden reményemet elveszítettem. Kezdtem teljesen biztos lenni abban, hogy Adam semmiképp nem akarja megváltoztatni a döntését, pedig most már ismét mindenben támogat. Újra igazi báty lett belőle.

Hétfő volt. Reggel úgy keltem fel, hogy eldöntöttem: Ma megkérdezem tőle és kijárom, hogy választ adjon nekem. Most fogok utoljára rákérdezni és elfogadom a válaszát. Ha netán azt mondaná, hogy nem, akkor sem szállnék vele ismét szembe, hanem fejet hajtanék a döntése előtt. Nem akartam újra haragba keveredni bele. Majd találok magamnak egy új célt. gondoltam. Gondolkozzunk pozitívan. Ezek és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor reggel lesétáltam a lépcsőn. Öltözékem némileg már őszies volt, mert igencsak októberben jártunk és a tóparti hétvége után eléggé lehűlt a levegő. 

Egy hosszú farmert viseltem, egy kötött türkiz felsővel és egy vékony kabáttal. A lapos talpú cipőhöz még mindig ragaszkodtam, úgyhogy természetesen az is volt. A konyhába vettem az irányt és egy cetlit találtam. Adam üzent. Mióta kibékültünk nagyon figyel erre, minden kis pillanatát tudatja velem, ha kell. Mondjuk azt is az orromra kötötte, hogy mindig legyek elérhető és nagyon háklis erre. A cédulán az állt, hogy valami fontos dolga akadt, így el kellett mennie, de mire hazajövök a suliból itthon lesz. Megvontam a vállamat és leültem reggelizni. Hamarosan megszólalt a csengő, úgyhogy felkaptam a bukómat és kirohantam ajtót nyitni. Természetesen Damian jött értem. Bezártam az ajtót, aztán felültem a motorjára és mehettünk is a suliba. A nap gyorsan eltelt, szinte már túlságosan is gyorsan, pedig nem is tudtam mi vár rám otthon. Haza ismét Damiannal mentem, és már egyáltalán nem figyeltünk rá, hogy Adam meglátja-e, hogy a motorján ülök, vagy sem. Ezt ugyanis tolerálta. Mikor leszálltam a járműről és levettem a fejemről a bukót, először Adamet pillantottam meg. A kerítésnek dőlve várt ránk és mosolygott. Mellette pedig… Ott volt az én motorom. Kérdőn néztem rá.

-         - Sziasztok! – indult el felénk mosolyogva. Én még mindig nem értettem mi folyik itt.

-         - Szia. – köszöntem neki félszegen. – Hát ez? – mutattam a járművemre.

-         - Gondoltam rendbe hozatom. – vonta meg a vállát és a tekintete a távolba révedt. – Azt hiszem, mégiscsak jobban nézne ki, ha egy új hatású motorral robognál az úton, mintha egy ütött kopottal. – mosolyodott el. Nem hittem a fülemnek.

-         - Ez most komoly? – kérdeztem, de tudtam, hogy komolyan beszél. A bátyám csak bólintott. Boldogan ugrottam a nyakába. – Köszönöm! Annyira szeretlek téged!

-         - Én is, Kim! – mosolygott. – De, ha még egyszer…

-         - Nem lesz még egyszer. – ráztam a fejemet magabiztosan és boldogan.

-         - Akkor hát, mire vársz? Ülj fel és menj! – adta át a slusszkulcsaimat. 

Nosztalgiázva vezettem végig az ujjaimat a motoromon, egészen a kormányig, aztán felültem rá…

15.rész

Hát akkor íme a mai második rész, remélem ez is tetszeni fog!^^

Egy istálló előtt álltam. Liz egy gyönyörű sötétbarna lovat vezetett ki, és adta át a kantárszárát. Elkerekedett szemekkel vettem át tőle és kapkodtam a tekintetem a többiek közt. Mindenki mosolygott.

- Meglepetés! - mondta vigyorogva Will, mire egyenként megöleltem mindhármójukat, sőt Damiant egy csókkal is jutalmaztam. Megsimítottam a ló nyakát, majd Damianra néztem.

- A tied? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Nem, ő a nővéremé, Suhancnak hívják. Az én lovam még benn van az istállóban. - bökött a fejével az épület felé, én pedig Suhancra pillantottam.

- Szabad? - néztem eztán kérdőn a barátomra, mire bólintott, én pedig felültem a lóra. Már fel volt nyergelve. Magabiztosan ültem a nyeregben és pillantottam le a többiekre. Will és Liz épp akkor vezették ki a másik három lovat, melyek közül az egyiknek a kantárszárát Damiannak nyújtották. Ébenfekete ló volt, csodálatosan szép. Sörénye egy halvány árnyalatnyival világosabb volt a szőrénél és volt benne valami ismerős vadság. Damian megpaskolta a ló nyakát, mire az boldogan felnyerített.

- Ő itt az én lovam. - mosolyodott el. - A neve…

- Árnyék! - kiáltottam el magam és leugrottam suhanc hátáról. (nem hiszem, hogy ez jót tett a térdemnek, de ez van.)

- Igen. - kerekedett el a barátom szeme - A szüleimtől kaptam évekkel ezelőtt. De honnan tudtad a nevét? - nézett rám, miközben felült a lova hátára, úgy tűnt az állat nagyon kedveli és gondolom ez kölcsönös. Lesütöttem a szemem és visszalépdeltem Suhanchoz.

- Ráhibáztam. - mosolyodtam el erőtlenül és egy futó pillantást vetettem Lizékre. Ők értették.

Visszaültem Suhancra és együtt kilovagoltunk. Körbeügettük a tavat és egy kisebb patak mentén lévő tisztáson megálltunk piknikezni. Elővettük a terítőt és a kaját a nyeregtáskából és hozzáláttunk az uzsonnához. Miután végeztünk még jó sokáig ücsörögtünk a füvön, aztán Willék ellovagoltak kettesben. Mi meg ott maradtunk a folyóparton. Végig Árnyékot néztem, valamiért képtelen voltam róla levenni a szemem, miközben a fejem Damian vállán pihent, ő pedig a hátamat simogatta, időnként egy-egy puszit nyomva a homlokomra. Egyszer csak fogtam magam és odamentem az éjfekete lóhoz. Damian kérdőn nézett utánam. Eloldoztam és a tisztás egy tágabb részére vezettem. Ekkor már a barátom is felállt és lassan közeledett felénk. Megsimogattam Árnyék fejét és mellé lépdeltem arra készülve, hogy felüljek rá.

- Várj, Kim! - kiáltott rám Dam. - Árnyék nagyon vad, nem szereti az idegeneket, ne légy meggondolatlan! - óvott, de én rá se hederítettem, hanem fölpattantam a hátára. A ló meg se rebbent. A nyakára hajolva megpaskoltam és mosolyogva Damianhoz ügettem.

- Látom csakis annyira vad, mint a gazdája. - néztem le a barátomra fölényesen, boldogan mosolyogva. Otthon éreztem magam Árnyék hátán.

- Hát én ezt nem értem. - túrt bele kócos fekete hajába Dam. - Még a nővéremnek sem engedte, hogy felüljön rá, pedig ő nagyon jól ért a lovakhoz, engem meg csak egy év után ismert el a gazdájaként és engedte, hogy irányítsam. Te meg idejössz, és seperc alatt megkedvelteted magad vele. Mit tudsz te, amit én nem?- kérdezte vigyorogva, mire én halványan elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára. Időközben természetesen már leszálltam a ló hátáról.

- Ha te azt tudnád… - válaszoltam rejtélyesen, majd ismét kikötöttem Árnyékot és leültem a patakpartra a vízbe lógatva a lábaimat. Hamarosan Damian is csatlakozott hozzám. Pár percig csendesen ültünk, a fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a fejemet cirógatta.

- Miért nem mondtad, hogy van nővéred?- kérdeztem meg spontán.

- Ki mondta, hogy van? - kérdezett vissza komoran kitérve a válasz elől. Felnéztem rá és elkerekedett a szemem.

- Hát te! Te mondtad, hogy Suhanc az ő lova! - magyaráztam neki kuncogva, de ő csak elfordította a fejét. Mentem lehervadt nekem is a mosolyom. - Valami baj van? - vetettem rá egy aggódó pillantást.

- Hogy pontosabban fogalmazzak volt. Madisonnak hívták. Másfél éve meghalt egy autóbalesetben. - fordult felém és szemeiben megpillantottam azt a mérhetetlen szomorúságot, amit e körül érez, de arcán mindez nem látszott, sőt szája erőltetett mosolyra húzódott.

- Részvétem. - suttogtam és megsimítottam a barátom arcát. - Tudom milyen elveszíteni valakit, aki fontos a számodra. - belepuszilt a hajamba, én pedig lehajtottam a fejem. "Gratulálok, Kim! Nagyszerűen értesz ahhoz, hogy hogyan kell tönkrevágni egy tökéletes napot!"- És Suhanc? - kérdeztem rá félénken. - Hogy-hogy őt megtartottátok?

- Nem volt szívem hagyni, hogy a szüleim megváljanak tőle. Annak ellenére, hogy az én lovam Árnyék, a szüleim és Mad lovát is nagyon szeretem, és inkább kilovaglok én rajta, minthogy eladják.

- A nővéred biztosan örülne neki, ha tudná. - mosolyodtam el és megsimítottam a vállát.

- Ha tudná, akkor biztosan. - suttogta és bizonytalanul elmosolyodott.

- Van róla képed? - kérdeztem félve, mire elővette a mobiltelefonját és némi keresgélés után átadta nekem.

A képernyőről egy gyönyörű lány mosolygott rám. Nagyon hasonlított Damianra, de néhány évvel idősebbnek tűnt. Hosszú, egyenes fekete haja és mélykék szemei voltak. Arca keskeny volt, ajkai teltek. Tényleg szép volt.

- Csinos. - mondtam ki a véleményemet röviden és visszaadtam a telefont. Tekintetem a távolba révedt és elmosolyodtam.

- Gyönyörűszép a táj. - próbáltam terelni a témát, hogy feldobjam a hangulatot, amit tönkretettem. Damian átkarolta a derekamat és magához húzott.

- Igen nagyon szép. - értett egyet, aztán rám nézett. - Most én jövök. - vigyorodott el, én pedig tanácstalanul néztem reá. - Te már kérdeztél, most én kérdezek. - magyarázta mosolyogva, mire valamennyire fellélegeztem és én is elmosolyodtam.

- Rendben kérdezz. - adtam be a derekam és halványlila gőzöm sem volt róla mire akar kitérni.

- Amikor megláttad Árnyékot, nem csak ráhibáztál a nevére, igaz? - vonta fel a szemöldökét. Ah-ha, tehát erre ment ki a játék. - Honnan tudtad? - felsóhajtottam.

- Ennyire tudni akarod? - néztem rá, mire bólintott. - Hát akkor elmondom, végtére is nem olyan nagy titok. Amikor kicsi voltam a nagyszüleimnek is volt itt egy kisebb nyaralója. Gyakran lejártunk ide a bátyámmal és a szüleinkkel, sőt sokszor Liz és Will is lejött velünk. A nagyszüleimnek voltak lovai és szinte minden héten lovagoltunk. Olyan volt nekem, mint a motorozás, az életem szerves része volt. De mikor a szüleim meghaltak, a nagyszüleim valamiért eladták az itteni házukat lovakkal együtt. Szinte az össze ló más gazdához került. Nagyon sajnáltam az enyémet és szinte egyszerre vesztettem el őt a szüleimmel. Életem legrosszabb időszaka volt .- mindeddig valahova a távolba bámulva meséltem, de ekkor odafordultam Damianhoz. - Az én lovamat hívták Árnyéknak. - a barátom szemei elkerekedtek. - Ugyanolyan fekete ló volt akárcsak a tied. Amikor megpillantottam, mintha az enyémet láttam volna. Ilyen véletlen egybeesést! - mosolyodtam el kínosan - Vicces mi?

- Igen, nagyon vicces. - gondolkodott el Damian. - Mikor is adták el a nagyszüleid a lovakat?

-12 éves koromban. - válaszoltam felvont szemöldökkel. - Mert?

- Semmi, semmi. – válaszolt, mire megvontam a vállam és a barátom vállára hajtottam a fejem.

- Mi ez a búskomorság? - hallottam hirtelen egy nevető hangot a hátunk mögül. Mindketten hátranéztünk és Lizékkel találtuk szemben magunkat. - Szerintem ideje lenne visszamenni a nyaralóba, mert már nagyon megy lefelé a nap, és ha holnap még le akarunk jönni a partra, akkor nem ártana viszonylag korán felkelni. - mosolygott. Egyetértve tápászkodtunk fel és mentünk vissza a tisztásra. Damian eloldozta a lovakat és a kezembe nyomta Árnyék kantárját. Kérdőn néztem rá.

- Nyugodtan, ülj csak fel rá! - bíztatott, én meg eleget tettem a kérésének. Damian Suhanc hátára pattant és így lovagoltunk vissza a nyaralóba. Néha rá-rá pillantottam a barátomra, ő meg folyamatosan mosolygott. Mikor visszaértünk lecsutakoltuk és megitattuk, megetettük a lovakat, mi pedig bementünk a házba. Este filmeztünk, miközben popcornnal dobáltuk egymást és párnacsatáztunk. Szerintem egyikünk se fogott fel sokat a filmből, de nagyon jól szórakoztunk. Éjfél körül hulla fáradtan zuhantunk ágyba. Közel húzódtam Damianhoz, ő pedig átkarolt. Így aludtunk el.

Reggel arra ébredtem, hogy a szemembe süt a nap. A szemeimet dörgölve ültem fel az ágyban. Damian még mindig aludt. Már el bírtam képzelni, miért késik el majdnem minden reggel. Olyan aranyosan aludt. Óvatosan megsimítottam az arcát, nehogy felébresszem, de ő elkapta a csuklómat, és visszarántott maga mellé. Szemei immár nyitva voltak, habár álmosan csillogtak.

- Nem szeretem, ha néznek. - suttogta félálomban én meg elmosolyodtam.

- Nem néztelek, csak gondoltam jelzem, hogy tíz óra van.

- Tíz óra? - kerekedett el a szeme. - Kiiim vasárnap van! Képes voltál felébreszteni ilyen korááán?- nyavalygott.

- Igen! - ültem térdre és csípőre tettem a kezem. – Na, gyerünk, kelj fel álomszuszék! - ragadtam meg a kezét és elkezdtem húzni. Elég sikertelenül.

- Csak még egy órácskát, anyuciii! – nyavalygott tovább, én meg akaratlanul is felnevettem.

Mikor végre sikerült felrángatnom fogtam magam és bevonultam a fürdőbe, hogy elkészülgessek. Kikotortam a bőröndömből, az erre a napra tartogatott nyári ruhámat és alá vettem a fürdőruhámat. A hajamat felkötöttem és felcsúsztattam a napszemcsimet is a buksimra. Amikor visszamentem a szobába, sértetten vettem tudomásul, hogy a barátom visszafeküdt. "No megállj csak!" Odamentem hozzá és felrángattam, aztán ruhástul belöktem a zuhany alá, majd rányitottam a hideg vizet. Menten felébredt. (Mondjuk, megjegyzem annyi ruha nem is volt rajta, csak egy boxer, mit nem mondjak oltári jól nézett ki. Az össze kis kockája látszott, pedig nem is volt olyan kigyúrt. Este szó szerint elolvadtam a látványától)

- Kim! - kiáltott rám, de legalább magánál volt. - Megőrültél? - nézett rám nevetve, avval megragadta a derekamat és maga mellé húzott a zuhanyzóba. Felsikoltottam és elkezdtem kapkodni, hogy elzárjam a vizet. Végül, annak ellenére, hogy Damian ezt megpróbálta megakadályozni, sikerült és mindketten csurom vizesen léptünk ki a zuhany alól.

- Te kis gonosz. - löktem meg a vállát nevetve és a lendülettől (mivel a lábam is vizes volt) ráestem Damianra. Belekapaszkodtam a vállába, ő pedig elkapta a derekamat.

- Csak óvatosan. - nevetett fel ő is, mire én sértődöttséget szimulálva hátrább léptem tőle.

- Most nézz rám! Csurom vizes lett a gyönyörű ruhám. - mondtam nyálas panaszkodó hangon, mire Dam elkiáltotta magát.

- Kiiim! Hova lettél? - nézett körbe - És mit keres itt Yvonn? - mindketten felnevettünk, aztán kihessegettem őt a fürdőből és átvettem a vizes ruháimat. (Szerencsére mindenből kettőt hoztam, ehhez hasonló alkalmakra felkészülve). Mire visszatértem a szobába, már Damian is felöltözött, úgyhogy lementünk a földszintre. Liz és Will az étkezőasztalnál nevetgéltek.

- Naa itt vannak a későn kelők! - csapta össze a kezét Will, mikor meglátott bennünket.

Leültünk reggelizni és megterveztük az aznapi programot. Mikor végeztünk összeszedtük a cuccainkat, úgy döntöttünk már nem megyünk vissza a nyaralóba. Kimentem az istállóba és elbúcsúztam Árnyéktól és Suhanctól.

Bepakoltunk mindent az autóba és kimentünk a partra. Már egy óra volt, mikor kiértünk és tényleg nagyon meleg volt. Kész fürdőzőidő. Lecuccoltunk a víz mellé, aztán levetkőztünk fürdőrucira és irány a tó! A part homokos volt, így tényleg fokozatosan lehetett hozzászokni a víz hőmérsékletéhez, én mégis csak bokáig merészkedtem be. Ivóvíznek alkalmas volt a hőmérséklete. Úgyhogy én fogtam magam és leültem a partra napozni, úgy, hogy a lábam belelógott a vízbe. A többiek beljebb fröcskölgették egymást, én meg egy ideig fotózgattam őket. Aztán leraktam a gépem, lehunytam a szemem és szerintem el is bóbiskoltam. Egyszer csak felkapott valaki, pontosabban valakik (Will és Damian, ki más) és beledobtak a vízbe. Felsikoltottam, mert hirtelen nagyon hidegnek találtam a vizet. Úgyhogy én sem úsztam meg. Liz meg a partról fotózgatott bennünket. Hát érdekes képek születtek.

Este hét felé indultunk el haza és már bőven sötétedett, mikor beértünk a városba. Willt és Lizt hazavittük, Damian utoljára felénk vette az utat. Mindketten kiszálltunk az autóból. Kivette a bőröndömet a csomagtartóból és odaadta. A kapuban még búcsúzásként megcsókolt, aztán felnézett.

- Van valaki nálatok? - kérdezte csodálkozva.

- Mert?

- Fel van kapcsolva a villany. - magyarázta. A ház felé fordultam és tényleg. Az ablakokon fény szűrődött ki. Se szó se beszéd berohantam a házba. Damian követett, főleg, mert a bőröndömet ott hagytam. Szinte berontottam az ajtón és Adammel találtam szemben magam. Karba tett kézzel állt, tekintete várakozó és számonkérő volt. De ott állt előttem, akaratlanul is elmosolyodtam és legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat.

- Kim! - kiáltotta el magát dühösen. - Hol a frászkarikában voltál? - hangja legalább annyira számonkérő volt, mint a tekintete. Én is dühös lettem, mentem lefagyott a mosolyom. Szó nélkül odaléptem hozzá és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Értetlenül bámult rám…

14.rész

Nah megérkezett! Sajnos el voltam utazva a hétvégén, ezért nem tudtam új résszel jelentkezni, de most kárpótollak benneteket, ugynis két résszel is készültem mára! Jó szórkozást!

Azóta eltelt egy hét. Pontosabban egy tanítási hét. Szombatra virradt és Adamet még mindig nem láttam. Megfordult a fejemben, hogy jelentem az eltűnését, de mi van, ha dolgozik? Vagy csak a haverjaival zenél valahol? Nem szabad rögtön a legrosszabbra gondolni. Adam erős fiú, tud vigyázni magára. Sokszor mondogattam ezt magamnak az elmúlt hét során, mégse sikerült túlságosan lenyugodnom. A hétvége közeledtével egyre jobban kezdtek úrrá lenni rajtam az indulatok, egyre kevésbé toleráltam a fiúk hülyéskedéseit az osztályteremben, egyre kevesebb türelmem volt a napi teendőkhöz. Egyedül, akkor voltam nagyjából önmagam, amikor kettesben voltunk Damiannal, ő ugyanis -annak ellenére, hogy alig két hete ismerjük egymást- nagyon hamar észrevette, hogy valami nincs rendjén velem és őt be is avattam az enyhén harapós hangulatom okába. Ezek után természetesen mindent elkövetett azért, hogy jobban érezzem magam, és ha csak egy kis időre, de elterelje a figyelmemet Adamről. Ez hol sikeres volt, hol nem, de nem érdekelt az eredménye. Rettentő hálás voltam neki (és Lizéknek is, akik legalább akkora erőfeszítéssel vetették magukat felvidításom mély vizébe, mint a barátom, annak ellenére, hogy ők nem tudták az okát. Ennek egyetlen egy magyarázata volt. Nem akartam, hogy Liz is aggódjon Adam miatt, hisz neki is olyan, mintha a bátyja lenne.) és nagyon boldoggá tett a viselkedésével. De sajnos még ennek ellenére is egyre csak nőtt bennem a feszültség. Pénteken este, mikor Damian hazavitt, már meg se kértem, hogy messzebb tegyen le, szinte biztos voltam benne, hogy a bátyám nincs otthon. Ha mégis otthon lett volna, akkor még a szidását is boldogan fogadtam volna. Legalább tudnám, hogy jól van. De sajnos az előbbi sejtésem igazolódott be, miközben a zárba helyeztem a kulcsot. Aznap már Damian is velem tartott a lakásba, hogy támaszt nyújtson nekem. Az első utam rögtön a konyhába vezetett, mint ahogy a hét során végig. Minden reggel készítettem reggelit a bátyámnak, nagyjából így tudtam róla megbizonyosodni, hogy járt-e itthon, igaz üzenetet továbbra sem hagyott. De amint beléptem a konyhába, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Ugyanis a reggeli ugyanúgy ott volt az asztalon, ahogy reggel hagytam. Már harmadik napja, hogy ez van. Egyre inkább kezdett úrrá lenni a kétségbeesés.

- Biztos minden rendben van. - mondta megnyugtató hangon Damian. Neki eddig hittem. Az életemet is rá bíznám. De valahogy egyre jobban kezdtem kételkedni a szavában. Mi van, ha még sincs minden rendben? Mi van, ha Adam már sose jön haza? Halványan bólintottam a barátom szavaira, ennél többre lassan nem futotta tőlem. - Ne gondolj rosszra. - folytatta, mintha olvasna a gondolataimban és közben a derekamat átkarolva magához húzott. Felé fordultam. - Adam biztos jól van és vigyáz magára és siet haza. Ha nekem ilyen húgom lenne én is így tennék, nem állna utamba semmi. - a mellkasába fúrtam az arcomat és megkapaszkodtam a felsőjében.

- Remélem így van. - suttogtam reménnyel teli hangon. Bár igaza lenne!

- Mi lenne, ha a hétvégére elmennénk valahova? - javasolta, mire kérdőn néztem rá. - Nem árt neked egy kis kikapcsolódás.

- De mi lesz Adammel? - kérdeztem és hátra léptem egyet, hogy jól szemügyre vehessem a barátom arcát. Őszintének tűnt.

- Adam megvár. Szerintem ő sem szeretné, ha evvel emésztenéd magad. Rossz nézni, hogy teljesen kifordulsz önmagadból, és mintha a baleset jelei is megmutatkoznának rajtad, ha depis vagy. - vonta fel a szemöldökét. Hát nem is tudom, hogy rejthettem volna el előle. Igaza volt. Ha agyonaggódtam magam sajgott a vállam és sántítottam. El nem bírom képzelni, hogy függ össze a kettő, de ez van. - Rossz nézni, hogy így össze vagy törve. - érvelt. Kezdett meggyőzni. Tényleg rám fér egy kis kikapcsolódás a sok aggodalom után.

- És hova terveztél menni?

- Csak a partra. - vonta meg a vállát. Partra? Hova?

-A tengerpartra? - vontam fel furcsán a szemöldökömet, mire felnevetett.

- Nem, ide a tópartra. A szüleimnek van ott egy nyaralója. Will és Liz is jönnének. – jah igen. A tópart. A várostól úgy száz kilométerre van egy kis tó, többször jártunk ott Lizzel és Willel, amikor kicsik voltunk. Will is ott vallott szerelmet Liznek öt évesen. Akkor jót nevettünk ezen Lizzel és azt hittük nem gondolja komolyan és hát… Na, de ez most nem ide tartozik.

- Tópartra? Szeptember végén? - ráztam a fejem. - Nincs egy kicsit hideg már a fürdőzéshez? - kérdeztem, de attól még nagyon tetszett az ötlet. Évek óta nem jártam arra.

- Hát nem is tudom, ha jól emlékszem a mai nap igen is alkalmas lett volna fürdőzésre és holnapra is legalább ilyen időt mondanak. Különben sem muszáj fürdeni. - vonta meg a vállát. - A pihenés a lényeg. - mosolyodott el, mire átöleltem a nyakát.

- Hát, ha így állunk… Legyen, beleegyezem. - mondtam, mintha én lennék a felséges úrnő, akinek az engedélyére szorulnak. Damian erre a derekamnál fogva felkapott és megforgatott, majd megcsókolt. – Akkor hát, nyomás tanulni és pakolni! - adott egy puszit a homlokomra és eleresztett. Kikísértem az ajtóig és némileg pipiskedve (hát igen nem kicsit magasabb nálam a srác) adtam az arcára egy puszit, majd útjára engedtem.

- Azért ne felejtsd el a bikinit! - kacsintott rám a lépcső aljáról, mire kiöltöttem rá a nyelvemet. Ő pedig csak nevetett, majd fogta magát, felült a motorjára és integetve elhajtott.

Én gyorsan összecsaptam minden házimat (kit érdekel, hogy sikerül) azt

n elővettem egy kisebb bőröndöt és elkezdtem pakolni. Damiannak igaza volt. Elfeledkeztem Adamről, és jól éreztem magam.

Hát így, várakozással tele virradt rám a szombat reggel. Ismételten korábban fenn voltam a kelleténél, de már nem tudtam visszaaludni. Túlságosan is izgatott voltam. Előző este, úgy beszéltük meg a többiekkel, hogy 8-ra jönnek értem, hogy még emberi időben kiérjünk a tópartra. Számolni kellett a forgalommal is. Kimásztam az ágyból és mentem kitártam az ablakokat és szívtam magamba az éltető napfényt. Tényleg nem volt rossz idő. Egyetlen felhő sem árválkodott az égen. Esőnek a hírét sem lehetett hallani. A nap, fényesen sütött és a hőmérőnek a higanyszála már elérte a 20 fokot. Hát igen, ebben az évben jó sokáig eltartott a Vénasszonyok nyara. A jó időre való tekintettel egy egyszerű nyári ruhát vettem fel pár kiegészítővel és a hosszúszárú szandálommal

(a magas sarkút még nem mertem megkockáztatni a térdem miatt). A hajamat kifésültem és kiengedtem, majd a fejemre csúsztattam a napszemüvegemet. Mikor végeztem levonszoltam a bőröndömet a földszintre, majd csak úgy rutinból elkészítettem a reggelit. Én megreggeliztem és megszokásból Adamnek is otthagytam a reggelijét, de ő maga eszembe sem jutott. Nyolc óra tájt megszólalt a csengő. Itt vannak! gondoltam magamban és ajtót nyitottam. Will állt az ajtó előtt, Liz társaságában.

- Sziasztok! - köszöntem nekik fényes mosollyal, miközben körbenéztem. - Damian? - Will a kapu előtt álló ezüstszínű Audira mutatott, aminek Damian zsebre tett kézzel támaszkodott neki. Olyan menő volt és olyan helyes.

Elkerekedett a szemem. Neki kocsija is van? Nem is! Arra is van jogsija? O.o De inkább nem akadtam ki rajta. Elvégre még biztosan sok meglepetést tartogat számomra ez a fiú. Lizt és Willt beinvitáltam, de nem nagyon akartak maradni, hanem az órára mutattak, hogy indulnunk kéne. Így felkaptam a táskám, a bőröndömet pedig Will (micsoda gavallér) és úgy mentünk ki. Mire bezártam mindent, már mindenki készen volt. Odaléptem Damainhoz és megcsókoltam.

-         - Na, indulhatunk? - kérdezte, mire mindannyian bólintottunk. 

Damian vezetett, én ültem az anyósülésen (:P), hátul pedig a gerlepár. Elindultunk. Útközben nagyon jól szórakoztunk, ment a rádió és kánonban énekeltük a dalokat Lizzel, elég hamisan. Az utóbbinak egy csókkal lett betapasztva a szája Will által (a kis mázlista -.-), nekem bezzeg csak egy Hagyd abba Kim, mert a végén még nekimegyek valaminek jutott kedvenc sofőrünktől (igaz később kárpótolt ezért a balgaságáért). De legalább választ kaptam a kérdésemre miszerint Damiannak honnan van jogsija és kocsija. Az első magyarázata az volt, hogy egy évvel idősebb nálunk, így múlt nyáron megszerezte a vezetői engedélyét, míg a másodikra csak megvonta a vállát és közölte, hogy a kocsi az apja gyűjteményének egyike. O.o

Nagyjából másfél óráig tartott volna az út, de félúton megálltunk egy kis patakocska mellett és fotózkodtunk. Isten tudja miért. Ott elidőztünk egy darabig, mielőtt tovább mentünk volna, de az út második fele már nem tartott olyan sokáig. Olyan tizenegy óra felé értünk a tópartra, Damian szüleinek a nyaralója elé. Gyönyörű ház volt, modern, mégis szerény. Hatalmas volt, ez már kintről látszott, de mikor beléptünk igazából akkor képesztett el, hogy milyen tágas. Két szintje volt, a földszinten nappali, konyha, egy hatalmas étkező és egy fürdő. Az emeleten is volt egy fürdő és ott voltak a hálószobák. Szám szerint öt. Mindannyiunknak jutott volna egy, de se Liz, se én nem akartunk egyedül aludni, úgyhogy párokba rendeződtünk. Gondolom, mondanom se kell, kik voltak a párok.

Miután behurcoltuk a cuccainkat (pontosabban behurcoltattuk a fiúkkal) Lizzel bevetettük magunkat a konyhába és összedobtunk egy egyszerű ebédszerűséget. Név szerint zacskós levest, plusz tésztát sajttal. Fantáziadús, de legalább ehető volt. Habár érettebbnél érettebb barátainknak nem mindig sikerült a szájukba érkeztetniük az ebédjüket, így takaríthattunk is rögtön evés után. Mikor végeztünk a mosogatással lerogytunk az étkezőasztal melletti egyik székre pihenni. Damian ekkor odalépett hozzám, megfogta a kezem és felhúzott állásba. Aztán mögém lépett, bekötötte a szemem és átkarolta a derekam.

- Mit csinálsz? - kérdeztem mosolyogva és lerántottam volna a szemkötőm, ha valakik nem fogják meg oldalról egy-egy kezem. - Helyesbítek, mit csináltok?

- Maradj nyugton és hagyd, hogy vezessünk. Meglepetés. - suttogta, mire elvigyorodtam, és hagytam, hogy vezessenek. Egyre izgatottabb voltam. Aztán egyszer csak megálltunk és éreztem, hogy a szemkötőm kilazul, és lassan lehullik rólam.

- Na, most nézz!- mondta Damian és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Én pedig néztem…

13.rész

A felelés! Totálisan kiment a fejemből! Még ki sem találtam, hogy mit akarok mondani a tanárnak, csak Damiannal voltam elfoglalva! Mit csináljak most? Tuti, hogy karót kapok (bár ez akkor is így lenne, ha készültem volna, de akkor legalább esélyem lett volna egy kettesre és megmondhattam volna Adamnek, hogy én megtettem mindent) A bátyám ki fog nyírni aztán eltilt mindentől! Teljesen bepánikoltam.

-         - Mademoiselle Dawton! Önre várunk! – morgolódott továbbra is angolul, úgy tűnik megunta, hogy franciául próbálgat a tudtomra adni dolgokat. 

Belül remegve álltam fel, hogy feleljek. Damian megszorította a kezem és bíztatóan nézett rám. Én viszont nem tudtam hinni magamban. Mit mondjak? Halványlila gőzöm sincs, hogy milyen mesét kéne beadnom a tanárnak, amit el is hisz. Aztán feladtam a reményt és megpróbáltam franciára fordítani a nyaram valós történéseit.

-         - Öhm… J’ai un… accident (nekem van balesetem) – nyögtem ki egy rosszul összerakott mondatot. – Ööö… Je dorms dans un lit. (egy ágyban alszok) – nyögdécseltem tovább el bírom képzelni milyen borzasztó nyelvtannal.

A tanár az orrnyergét masszírozva meredt rá, úgy tűnt eléggé lefárasztom. Damian hirtelen felállt és elkezdett franciául hablatyolni. Folyékonyan beszélt, mintha az anyanyelve lenne és szerintem kezdte kiidegelni a tanárt. Nem igazán értettem mit mondott, csak futó szavakból vettem ki valamiféle ENGEM mentegető szöveget. Azonban a tanárt nem nagyon kötötte le. Egy idő után csendre intette, aztán felém fordult.

-         - Azt hiszem Mademoiselle Dawton ezt itt be is fejezhetjük. Nem lesz ez jobb és szeretném átvenni még a mai tananyagot, úgyhogy ez egy karó. Leülhet. – oktatott ki gunyorosan, és éreztem a hangjában, hogy velem már csak azért se fog franciául beszélni, mert nem vagyok méltó rá. Nem mintha annyira vágynék erre a kegyre, mert úgyse értem meg, amit mond. – Önt pedig Monsieur Black megkérném, hogy ne akarjon rögtön a barátnője helyett felelni, mert nem érdekel. Nem érdekelnek a kifogások, sem az ön szemszögéből, sem a lányéból, megértette? – méregette szúrós szemmel Damiant.

 Azt hiszem most utálta meg őt. És ez az én hibám. De úgy tűnt Dam ezt nem igazán vette magára. Egyszerűen csak megvonta a vállát, majd velem egyetemben leült a helyére. Lesütöttem a szemem. Haragudtam magamra. Több okból is. Az egyik, hogy Mr. Tateuil miattam haragszik Damianra. A másik pedig, hogy hogy magyarázom ki Adamnél, hogy második héten karót kaptam franciából. Ha a tanulásról van szó egyre inkább olyan, mintha tényleg az apám lenne. Még a hideg is kiráz tőle.

Damian megszorította a kezem, mire rásandítottam. Bíztatóan mosolygott. Remélem nem haragszik. De legalább sikerült valamennyire megnyugtatnia. Az órát azonban még így is némi hidegrázással ültem végig. Minden egyes pillanatban féltem, hogy a tanár felszólít, én meg megint csak makognék. Bár szünetben így is, úgy is köznevetség tárgya leszek, tehát tökmindegy. Főleg, ha a többiek megértették, amit Damian mondott. El bírtam képzelni azt a mentegetőzést. De egyáltalán miért tette? Tuti, hogy ré fognak szállni, amiért elkezdett nyalizni a barátnőjéért, a népszerűsége pedig hamarosan a porba hullik. A ranglistán szerintem már vagy egy fél létrányit csúszott lefelé. De én azért örültem, hogy így tett. Melegséggel töltött el a gondolat, hogy ezt értem tette.

A csengőt felszabadulásként értettem meg. Mr. Tateuil sértetten lépkedett ki a tanteremből én pedig felsóhajtottam. A megkönnyebbüléstől.

-         - Köszönöm. – suttogtam Damiannak és egy óvatos puszit nyomtam az arcára. Átkarolta a vállamat és rám mosolygott.

-         - Nincs mit, úgy láttam a tanár nem igazán szível téged és gondolom ez kölcsönös. – révedt a távolba.

-         - És ezt sikerült leszűrnöd? Gratulálok. – mondtam cinikusan, visszafojtott nevetéssel.

-         - Igen képzeld sikerült. – viszonozta a hangnememet és mindketten elmosolyodtunk.

-         - Nem lehetett nehéz. – nevetett Jeff, odalépve hozzánk – Monsieur Tateuil kb. kilencedik óta gyűlöli Kimet, ez még Jakenek is leesett. – mutogatott Jacobra, aki erre csak meglökte a vállát, majd játékos lökdösődésbe kezdtek. Totál idióták.

-         - Kiiim! – hallottam meg Liz hangját és a hang irányába fordultam. 

A barátnőm a padjánál ülve integetett, mögötte Will állt és karolta át a lány nyakát. Felálltam és odamentem hozzájuk. Liz szinte az arcomba nyomta a telefonját. Az én üzenőfalam volt megnyitva facebookon. Tömve volt mozgóképekkel és szövegekkel. Mindegyiken az állt, hogy SORRY! És az összeset Damian posztolta. Hogy mi? Vagy egy hete nézhettem utoljára a facemet, de ezt nem hittem volna.  Damian tényleg sajnálja. Még fel is vállalja. Ez olyan ariii^^ Mosolyogva mentem vissza a padomhoz és ültem Damian ölébe. aztán megcsókoltam.

-         - Már megbocsájtottam. – mosolyogtam.

-         - Örülök. – csókolt meg ő is.

-         - Persze, persze én is örülök! De olyan nyálasak vagytok! – hallottam meg a hátam mögül Yvonn irritáló hangját. – Nem hiszem, hogy rajtatok kívül ez bárkit is érdekelne. Fogjátok már fel, senkit nem köt le a bugyuta kapcsolatotok, úgyhogy nem kell itt nyalnotok-falnotok egymást. – puff, ez azért rosszul esett. Még akkor is, ha el akartam engedni a fülem mellett. Olyan szívesen visszaszóltam volna, de valahogy nem jött ki hang a torkomon.

-          - Nyugi van hárpia, ha nem tudod felfogni, hogy közel sem érsz annyit, mint Kim, akkor ezt beszéld meg magaddal! Mert minket meg a nyafogásod nem érdekel. Egy kis csitri vagy, nem több, úgyhogy le lehet rólunk szállni. Ha meg zavar, hogy szeretem Kimet, akkor dühöngj magadban, mert ez se köt le. – szólt vissza helyettem Dam, rajtam meg ismét átfutott az a kellemes meleg érzés. 

Az osztályteremben mindenki tapsolni és füttyögni kezdett, Yvonn pedig felhúzott orral, karba tett kézzel, sértetten vetette le magát a helyére. Ez az én barátom! A vállára hajtottam a fejem, ő pedig elkezdte simogatni a hajam. A csengő megszólalt, de nem zavartattam magam. Olyan jól éreztem magam Damian ölében, hogy nem érdekelt még a következő óra sem.

Az osztályterem ajtaja hirtelen becsapódott. Felkaptam a fejem és odapillantottam.

-         - Mindenki a helyére! – rikácsolta a belépő tanárnő. 

Miss Wilson volt az. Vénségére teljesen szingli, habár nem is csodálom a kibírhatatlan modorával. Ősz haja szokásos módon fel volt tűzve, keskeny szemüvege az orra közepéig le volt csúsztatva. Tekintete unott és lesajnáló volt. Na, ő sem túlságosan bírja az osztályunkat. Kezében egy jó kupac tankönyv volt. Cipőjének sarkát keményen a padlóhoz verve csattogott a táblához, s miután cuccait hangos csattanással letette a tanári asztalra, felfirkantott egy bonyolult egyenletet a táblára.

-         - 3 percük van a feladat megoldására! – sipított. Ekkor már mindenki a helyén ült, az osztály nagy része szorgalmasan körmölt.

-         - Tanárnő kérem, kimehetek a mosdóba? – jelentkezett nyájasan Yvonn.

-         - Persze drágaságom, menj csak. – lágyult el a tanárnő hangja, mire a szememet forgattam. 

Yvonn felhúzott orral, fensőbbségesen lépdelt végig a padsorok között, mindenkire lenéző pillantást vetve. Hát igen az a csaj a matektanárnőnk unokahúga, így nagyjából az összes órát ellógja és valamiért, mindig neki vannak a legjobb jegyei. Vajon miért?

Végtelen hosszúnak éreztem azt a tanórát. Mindvégig azt kívántam bárcsak érne véget. Az a nőszemély még az unokahúgánál is kibírhatatlanabb, és heti háromszor van vele óránk. Bár vannak, akik egyáltalán nem zavartatják magukat. Pl. Jeff vagy Damian. Ez utóbbi speciel firkálgatással töltötte az órát, és a tanár még csak rá se nézett. Neki is lenne protekciója. A kis gonosz!

De szerencsére a matek óra és a nap is véget ért egyszer. Vállamon a táskámmal léptem ki az iskola épületéből és tártam szét a karjaimat.

-         - Szabadság! – kiáltottam el magamat, mire a mögöttem sétáló osztálytársaim elnevették magukat. 

Damian átkarolta a vállamat, jelezve, hogy tőle mehetünk. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk hazafelé. Hazavitt engem, de megkértem, hogy a házunktól távolabb álljon meg.

-         - Mégis miért? – kérdezte csodálkozva.

-         - Nem tudom, hogy Adam otthon van-e és a múltkor igencsak kiakadt, amiért a motorodról szálltam le. Így is haragban vagyunk, nem akarok még egy vitát. – néztem rá szomorú bociszemekkel, ő pedig két-három házzal arrébb állt meg. Onnanstól gyalogoltunk.

-         - Tényleg meg kéne győzni a bátyádat, hogy engedje, hogy motorozz, mert igencsak fárasztó lesz mindennap feltolni a motoromat ezen a lejtőn. – nézett rám.

-         - Megígérted, hogy segítesz. – emlékeztettem rá, mire bólintott. 

-         - Akár most is megpróbálhatnám. – ajánlkozott, de megráztam a fejem.

-         - Ezz… nem túl jó… ötlet. – húztam el a számat.

-         - Mert?

-         - Most épp téged tart a főellenségnek. – válaszoltam röviden. Csodálkozva nézett rám. Nem értette. – Egyik nap a húga a te motorodról száll le, amit mellesleg megtiltott neki. Másik nap meg a zokogó testvérébe botlik, aki kijelenti, hogy igaza vol veled szemben és hogy utál téged. – vallottam be az ajkaimat harapdálva.

-         - Ah-ha. Tehát ő egy ilyen mindent megbeszélünk báty, ugye? – esett le neki a tantusz.

-         - Hát, ő az egyetlen rokonom… De ugye nem haragszol? – néztem rá félve, mire átölelt.

-        -  Hogy tudnék haragudni rád? Hiszen szeretlek. – mondta és egy csókot nyomott a homlokomra.

Aztán egy másik hosszadalmas csókkal elbúcsúztunk egymástól én meg elindultam befelé. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Elővettem a kulcsomat, kinyitottam és beléptem. Adam megint nem volt otthon. Már kezdtem tényleg aggódni. Mi van, ha épp terepen volt és meglőtték, most meg egy kórházban haldoklik. Még azt is kinézném belőle, hogy direkt kéri, hogy ne szóljon nekem senki. Nem, Kim!  Ne gondolj baromságokra! Adam biztos jól van, a haverjaival zenél vagy bulizik, neked meg elfelejtett szólni. Nyugtatgattam magamat, de ezek a tippek ott bujkáltak a gondolataim mélyén. A konyhába sétáltam és megkönnyebbülten vettem észre, hogy a reggeli, amit az asztalon hagytam, már nincs ott, a tányér meg az evőeszközök pedig a mosogatóban vannak. Ezek szerint a bátyám járt itthon. Ettől valamilyen szinten megkönnyebbültem. De akkor miért nem hagyott valami üzenetet?