5.rész

Az utolsó óra után Lizzel együtt léptünk ki a teremből. Nevetgélve indultunk a kijárat felé, de a barátnőm útközben megállt szót váltani valakivel én meg az ajtónál vártam rá. Egyszer csak nevetést hallottam a hátam mögül. Abban a pillanatban lépett ki Damian az iskolából, zsebre tett kézzel.

-Hé Dam! - csapott rá a vállára Will. 

William Carter. 17 éves rövid barna hajú, barna szemű srác. Az iskolában a legmenőbbek közé tartozik, mindenki az ő haverja akar lenni, de ő ezt nem használja ki. Gondosan megválogatja a barátait és kevesen vannak, akik igazán ismerik, és akikben feltétlenül megbízik. A sportok ásza és a lányok körében sem semleges.

- Szia Will! - forgatta a szemét mosolyogva. Ahogy így elnéztem őket régről ismerhették egymást, bár ezt nem értettem, hisz Damian csak tegnap érkezett.

- Délután leugrunk a pályára, jössz? - karolta át a vállát a Will, mire a másik felsóhajtott. - Ne már, haver! Szükségünk van rád. A sportsulisok azt hiszik, hogy csak ők tudnak focizni, úgyhogy be kell bizonyítanunk, hogy ez nem így van!

- És ehhez miért is kellek én? - vonta fel a szemöldökét és összekulcsolta a kezeit maga előtt. Egyszerűen olyan jó volt nézni. Nem volt olyan hideg, mint amikor én próbáltam vele beszélgetni és mindvégig mosolygott. Olyan aranyos volt. Ott helyben szinte elolvadtam. Időközben az osztályunkhoz tartozó többi fiú is csatlakozott hozzájuk.

- Te vagy a legjobb focista a suliban. - magyarázta Jeff nyomatékosan, mire Damian megadta magát.

- Rendben, ti győztetek. – sóhajtott fel ismét, és úgy tűnt nem igazán van türelme most egy vitához.  - Találkozunk a pályán. - azzal ismét zsebre vágta a kezét. Liz épp abban a pillanatban érkezett meg.

- Sziasztok! - köszönt látva a tumultust, mire mindannyian felénk fordultak. Damian természetesen pont rám nézett.

- Sziasztok… - intettem zavartan.

- Akkor megyünk? - kérdezte Liz, mire bólintottam. Will odalépett hozzá és megpuszilta az arcán, mire a barátnőm elmosolyodott és megcsókolta. Láttam a szemén, hogy nem hagyja magát ilyen könnyen elereszteni és én is elmosolyodtam. Úgy irigyeltem őket. Bárcsak nekem is összejönne Damiannel. A fiúra sandítottam, aki lehajtott fejjel nyomkodta a telefonját, majd zsebre tette és intett a nekünk. Mindenki elköszönt tőle, csak én nem voltam képes kinyögni egy szia-t zavaromban. Esélyem sincs nála.

- Neked is szia, Kyra! - intett és még egy huncut mosolyt is felfedezni véltem a szája sarkában. Mögötte mindenki felnevetett, de a leghangosabb Will volt. Látszott, hogy nagyon élvezik a helyzetet. A kis mocskok! Ezt még megkeserülik! Félszegen intettem Damiannak és minden bátorságomat összeszedve kiáltottam utána:

- A nevem még mindig Kim! - Damian pedig egyszerűen hátrafordult és megvonta a vállát. Aztán felült a motorjára és elrobogott. Olyan jól mutatott azon a motoron. Kedvem lett volna felülni mögé. Felülni mögé… Ez az! Adam azt mondta nem motorozhatok, azonban ezt lehet úgy is értelmezni, hogy ÉN nem vezethetem a motort. Arról szó sem volt, hogy más mögé sem ülhetek fel. Damian háta mögött ülni, átkarolni a derekát… Egyszerre teljesülne két álmom. A szívem ezerrel vert és képtelen voltam lenyugodni. Rájöttem, hogy hogyan játszhatnám ki a bátyámat és ez ott pörgött az agyamban. De ez is csak egy álom marad, hisz esélyem sincs arra, hogy Damian felrántson maga mögé. Még csak két napja jár a sulinkba, de a távolság köztünk egyre hatalmasabb. Minden területen.

Megfogtam Liz könyökét, jelezve, hogy mennünk kéne, mire egy utolsó csókot nyomott Will arcára és elindultunk. Az első szakaszt, amíg kellően messze kerültünk a sulitól némán tettük meg, de aztán már nem bírtam tovább.

- Liz! Én olyan szerencsétlen vagyok! - siránkoztam a barátnőmnek, mire az elmosolyodott. Túlságosan is jól ismer. - Totálisan belezúgtam Damianba, ő meg még a nevemet is eltéveszti. Esélyem sincs. Úgy irigyellek benneteket Willel. Olyan tökéletes a kapcsolatotok és őszintén szeret téged.

- Ugye? - mélázott el, aztán rám nézett. - Neked is összejön majd. - elgondolkodtam és hirtelen eszembe jutott valami.

- Will és Damian korábban is barátok voltak? - kérdeztem továbbra is elgondolkozva.

- Miért kérded?

- Hát mert úgy viselkednem, mintha régről ismernék egymást.

- Azért olyan régről nem ismerik egymást. Will azt mesélte, hogy Damian a nyár elején költözött a városba. - a nyár elején… Megdobbant a szívem. Innenstől az az időszak, baleset ide, baleset oda a kedvenc időszakom lesz. - Will apja és Damian apja munkatársak voltak, így ismerték egymást. Damian pedig egy ideig Willéknél lakott, amíg a szülei nem találtak neki megfelelő lakást a városban.

- Damian egyedül él? - kérdeztem döbbenten. - És mi van a szüleivel?

- Elvileg ugyanott laknak, ahol eddig is. – válaszolt Liz, de láttam rajta, hogy nem igazán van képben ő sem. - De Will bízik a srácban. - nézett rám sokatmondóan és rögtön értettem, hogy mire gondol.

- Ilyen rövid idő alatt? - kerekedett el a szemem, mire Liz bólintott.

- Talán egy hónapig maradt náluk, de azóta is tartják a kapcsolatot és tényleg jó barátok lettek. Még sose láttam senkit, aki ilyen barátja lett volna Willnek. Persze rajtunk kívül. - tette hozzá sietve én meg elmosolyodtam. Liz, Will és én kicsi korunk óta ismertük egymást és mindig barátok voltunk, bár mindig is tudtam, hogy Willnek tetszik Liz. Mindig ugyanabba a suliba jártunk, sőt ugyanazon osztály tagjai voltunk. Ha Liz azt mondja, hogy sose látott még senkit, aki ilyen jó barátja volt, az biztos komoly. Ez jót jelentett, ha Will bízik benne, akkor tuti minden rendben Damiannal és ez még jobban megerősített abban, hogy szerelmes vagyok belé.

Lassan hazaértünk és elköszöntünk egymástól.

Teljesen elmélázva sétáltam a bejárati ajtóhoz és a zárba helyeztem a kulcsot, az ajtó pedig hirtelen kinyílt, pedig nem csináltam semmit. Felkaptam a fejem és a bátyámmal találtam szembe magam.

- Adam! - kiáltottam meglepődve, de rögtön elhallgattam és lehajtottam a fejem. Azonban egy pillanatra még így is láttam, hogy elmosolyodik. Ez a mosoly nekem és a hibámnak szólt. Megszólaltam. Pontosabban hozzászóltam Adamhez a beszédsztrájkom ellenére. Összeráncolt szemöldökkel siettem el mellette, lerúgtam a cipőmet és felsiettem a szobámba.

- Elmentem, Kimy, majd jövök! - kiáltott fel és hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót.

Na, igen a beszédsztrájk nálunk arról szólt, hogy összevesztünk és a sértett(ebb) fél (általában én) a kibékülésig nem szólt a másikhoz, míg a másik csak addig, amíg ő meg nem nyugodott. Jelen esetben a "másik fél" természetesen (és mint általában is) Adam volt. Ő természetesen teljesen normálisan beszélt hozzám, sőt próbálta kiprovokálni, hogy én is megszólaljak. A leghosszabb idő, amit eddig haragban töltöttünk három nap volt. Mindig is közel álltunk egymáshoz és sosem veszekedtünk sokáig. Általában valami piti kis ügyön kaptunk össze aztán beláttuk, hogy a vitának semmi értelme. De most eszem ágában sem volt ezt belátni, hogy Adamnek igaza van. Az álmomat vette el tőlem és ezt képtelen vagyok megbocsájtani neki. A szobámban ücsörögtem és képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, pedig nem ártott volna. Minden házimat megírtam csak a francia maradt hátra. Azonban semmi kedvem nem volt hozzá. Franciából ki kellett volna, hogy találjak valamit abban a témában, hogy mit csináltam a nyáron, mert a balesetről aztán végképp nem akartam beszélni és azt sem akartam, hagy túlságosan eltérjen az igazságtól, mert akkor nem köthet bele a tanár. Az igaz, hogy a következő óránk csak pénteken volt, de eleve egy nap kell a történet kitalálásához és a lefordításához (igaz a napból a hosszabb a fordítás) plusz egy nap a megtanuláshoz. Kívülről kell fújnom az egészet és nem lehet benne nyelvtani hiba, ha azt akarom, hogy egyáltalán meggondolja a hármast. Az a gáz, hogy a nyelvtannal lesz gondom és mialatt eddig Ad mindig segített ebben, most nem kérhetem ki a tanácsát. Nem maradt más választásom, mint Liz, viszont őt se nagyon akartam zavarni. Hjaj… Utálom a franciát!!! Miért kell egyáltalán idegen nyelvet tanulnunk? Hasonló gondolatkkal küszködve vágtam fölhöz a tollamat, reményvesztetten feladva a küzdelmet.

Fogtam az iPodomat, majd leheveredtem az ágyra zenét hallgatni és sikerült is belealudnom a dallamokba.

A telefonom csörgésére ébredtem. A kijelzőn Liz neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.

- Szia, Liz. - szóltam bele, kicsit nyomott hangon, félálomban.

- Kim! Végre felvetted! Már vagy ezerszer hívtalak! - hadarta a barátnőm. - Gyere le gyorsan a pályára! Ezt látnod kell! A fiúk fociznak a sportiskolások ellen és hatalmas fölénnyel vezetnek, és nem találod ki kivel az élen!

- Gondolom Damiannal? - kérdeztem és úgy tűnt még nem ébredtem fel eléggé ahhoz, hogy kiugorjak a bőrömből örömömben.

- Pontosan! Na, ki kell jönnöd!

- Rendben. - sóhajtottam és feltápászkodtam az ágyamról.

- Juhééé! - kiabált a telefonba Liz, olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. - Csak siess, mert most van vége az első félidőnek! Jó lenne, ha ideérnél a második kezdetére.

- Jah… Rendben. - sóhajtottam fel és halványlila gőzöm sem volt arról, hogy hogy a frászkarikába fogok eljutni negyedóra alatt a város másik végére.

4.rész

Másnap holt fáradtan másztam ki az ágyból. Alig aludtam valamit, egyfolytában csak pörgött az agyam. A tegnapi napom szörnyű volt. Sikerült eléggé összevesznem Adammel és Lizzel sem túl jó jelenleg a kapcsolatom. Nem motorozhatok, mert a bátyám eltiltott tőle és totál belezúgtam egy srácba, aki természetesen rám se hederít. És mindezt huszonnégy óra alatt sikerült elérnem. Ennél jobb már nem is lehetne. Gratulálok Kim! Vérprofi vagy! No comment.

Hatalmas ásításokkal körítve sétáltam a szekrényemhez, hogy kiválasszam a megfelelő öltözetet. Végül egy farmert választottam egy babarózsaszín toppal és hozzá a rózsaszín Conversemmel. Vállamra kaptam a fehér táskámat és lesétáltam reggelizni. A kaja az asztalon volt, de Adam már elment otthonról. Hagyott valami olyasmi üzenetet, hogy korábban kell bemennie dolgozni, de nem igazán kötött le. Még mindig haragudtam rá. Leültem reggelizni, aztán elindultam a suliba. Sikerült késve indulnom, mert még nem szoktam hozzá, ahhoz, hogy gyalog kell iskolába járnom. Úgyhogy rohanhattam másfél kilométert. Szuper volt mondhatom. De szerencsére nem késtem el. Az igaz, hogy nem értem be olyan hamar, mint előző nap, de még így is voltak olyanok, akik utánam értek be. Például az új srác. Csengetés után pár perccel futott be, de nem igazán zavartatta magát. Belépője hatásos volt. Kezei zsebre voltak téve, tekintete lesajnáló, testtartása hanyag volt. Táskáján megint ott lógott a sisakja. Lezser léptekkel sétált mellém és vetette le magát a helyére. Mindaddig őt bámultam, képtelen voltam levenni róla a szemem. Szinte megbabonázott a látványa. Azonban, amikor leült rögtön elkaptam a tekintetemet és paprikavörösen bámultam ki a mellettem lévő ablakon. A szívem ezerrel vert és képtelen voltam odafigyelni a tanórára, pedig még az elején jártunk. Hogy elég pontos legyek, még a tanár se jött be. - Damiannek is ez volt az egyetlen szerencséje. - Ráadásul franciánk volt. A tanár egy tapló, ezenfelül minden kis pisszenésre ugrik, minden aprócska szabálysértést megtorol és egyszerűen lehetetlen a dogájára hármasnál jobb jegyet kapni. Pedig – elvileg - (azért, mondom, hogy elvileg, mert nem tudom mi volt korábban, vagy a többi osztályban) a mi osztályunkban fordult elő először, hogy közepesnél jobbat adott, ráadásul ötöst! Na, de vajon kinek? Persze, hogy Simonnak. Bár rajta nem is lehet csodálkozni, még hírből sem ismeri a közösség fogalmát, legjobb barátai a tankönyvek és, ha órán kívül meg is szólal, akkor is a tananyaghoz beszél. Engem meg bezzeg gyűlöl, mert ez az egy tantárgy, amit képtelen vagyok akár a legalapabb szinten is a fejembe verni. Megjegyzem, amúgy sem vagyok oda az idegen nyelvekért, mert feleslegesnek tartom őket, hisz az angol világnyelv vagy mi? Elsőben meg talán még második elején is hangot adtam ennek az ellenérzésemnek, de… hát hogy is mondjam... mostanra leszoktam róla. Az a tanár egy vérengző vadállattá válik, ha valaki ellentmond neki. Így, amikor belép az osztályterembe megfagy bennem a vér már csak a látványától is. Minden diák tart tőle, de szerintem még nem volt olyan, akit nálam jobban utált volna. Épp ezeknek a gondolatoknak a végére értem, amikor valaki feltépte az ajtót. Persze képletesen értve. Odakaptam a tekintetemet és a szívem legmélyén reménykedtem benne, hogy új tanárt kapunk. Ez volt ugyanis az első óránk, mert az elmúlt héten még nem dolgozott az oktatónk. De sajnos ( mint, ahogy legbelül, minden reményem ellenére tudtam) Mr. Tateuil volt az, a franciatanár. Abban a pillanatban mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Mintha Mr. Engemutálaalegjobban végig engem nézett volna, miközben a tanári asztalhoz lépkedett, s közben szúrós pillantásával a földbe döngölt. Pár pillanatra még Damianról is elfeledkeztem. De aztán a tanár is helyet foglalt és tekintetét végigfuttatta az osztályon. Szemei megakadtak Damianon. Szája diadalittas vigyorra húzódott.

- Oh, un nouveau lycéen. - örvendezett és elkezdte franciául kérdezgetni. Damian minden kérdésére készségesen válaszolt, ráadásul tökéletes kiejtéssel. A felét meg se értettem. Az padomra könyökölve bámultam a srácot és szinte csüngtem a szavain. A mélázásomból a tanár rángatott ki.

- Mademoiselle Dawton! - szólt rám, mire rá emeltem a tekintetemet, a szemeimet forgatva. (Sajnos erről még nem sikerült leszoknom, mióta ide járok.) Semmi kedvem nem volt ehhez rögtön az első órán. – Racontez… - kezdett bele, mire én a szokásos, sajnos nem értem, arckifejezésemhez folyamodtam (ami természetesen általában nem szokott bejönni, de próba szerencse), pedig ezt kivételesen értettem. Azt jelentette: meséljen… Már rosszul kezdődött. Azonban, most mintha bejött volna. Mr. Tateuil ugyanis az orrnyergét masszírozta és felsóhajtott. - Ha már ennyire jól szórakozik, akkor felelhetne is. - hadarta el gyorsan angolul, de erősen hallatszott, a kiejtésén, hogy az utóbbi években a franciát részesítette előnyben. Itt nálam elpattant a cérna. Feleljek? Első órán? Még mit nem! Nincs is miből, ráadásul itt van Damian, aki olyan tökéletesen beszéli a nyelvet, mintha az anyanyelve lenne, én meg úgy dadogok, mint egy beszédhibás, Nem égethetem le magam rögtön az első órán!

- Mégis miből tanár úr? - kérdeztem vissza, miközben engedelmes diákként felálltam.

- Meséljen a nyaráról. A fogalmazásmód, és az elmúlt két évben tanult nyelvtan használatának a felméréséhez ez pontosan elegendő. – válaszolt gúnyos vigyorral az arcán. Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ott helyben megfojtsam, de türtőztettem magam. - En fran˛ce, s'il vous plaît! - vigyorodott el ismét. Szinte készült a győzelmére. Eleve képtelen vagyok bármit is mondani a nyaramról, mert szinte az egész a balesetről szólt, de hogy franciául esélytelen vagyok, az tuti.

- Öhm… J'ai un… ööö - kezdtem bele, de legnagyobb szerencsémre az életmentő csengő megszólalt, Tateuil meg do6is sóhajok kíséretében távozott a teremből. A tekintetéből azonban láttam, hogy ezt nem úszom meg ennyivel. Jobb lesz, ha felírom, hogy franciát kell tanulnom. Pontosabban, meg kell írnom a nyaramat franciául és be kell vágnom. Szuper. De szerencsére legközelebb pénteken lesz franciaóránk, így addig még van egy csomó időm, úgyhogy fellélegezve hajtottam le a fejemet a padra. Becsuktam a szememet, de még így is tudtam, hogy Damian a telefonját nyomkodja. A keze biztos a padon volt, mert az asztallapon keresztül hallottam a gombok kopogását. Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Így, a padomon fekve méláztam el rajta, hogy végül is per pillanat milyen magányos is voltam. A szüneteket általában Lizzel beszélgetve töltöttem, eltekintve persze a tanév első hetétől, de akkor is kibírtam nélküle, így nem tudom, hogy most miért éreztem így magam. Lüktetett bennem az érzés, hogy haragban vagyunk és már nem bírtam. Felkaptam a fejem és megpróbáltam elterelni a figyelmemet Lizről. Odafordultam Damianhoz.

- Mi jót csinálsz? – kérdeztem érdeklődve, mire rám sandított. Éreztem, hogy a pír végigfut az arcomon és lesütöttem a szemem.

- Nem tartozik rád. – felelte komoran, mégis a szavaitól meleg borzongás futott végig a testemen. Kedvem lett volna hozzábújni. Egyre csak bámultam őt, mire felsóhajtott és a telefonját letéve, karba tett kézzel felém fordult. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte és egyenesen a szemembe nézett. Képtelen voltam tűrni a tekintetét, így lesütöttem a szemem. Az arcom paprikavörössé vált, éreztem, hogy a pír egyenesen a fülemig szalad.

- Öhm… izé… - kezdtem bele, de a pulzusom az egekben volt és képtelen voltam, akár egy szót is kinyögni. Felvonta a szemöldökét és várakozott m

ég egy kicsit, majd felsóhajtott.

- Tartalmas… - mondta lesajnálóan – Érdekes társaság vagy Kyra, de nekem most mennem kell. – avval felállt és kezeit zsebre téve, hanyag léptekkel kiment a teremből.

- A nevem Kim… - suttogtam magam elé. Na, tessék! Totálisan leégettem magam. Gúnyos kacarászásra lettem figyelmes. Odanéztem és megpillantottam az osztályunk legkiállhatatlanabb személyét. Platinaszőke haj, erős smink, mélyen dekoltált felsők, éppen, hogy takaró miniszoknyák. Ráadásul a modora is kibírhatatlan volt. Mondanom sem kell, nem túlságosan szimpatizáltam a csajjal.

- No, nézze meg az ember, csak nem belezúgtál, Kimy? – kérdezte nyájas hangon. Borsódzott tőle a hátam.

- Kopj le Yvonn. – sziszegtem neki és felálltam. A csaj meg csak Valakivel beszélnem kellett, de nem volt kivel. Végigfuttattam a tekintetemet az osztálytermen.  Egy rakás idióta fiút láttam, Yvonnt meg Lizt. Nagy levegőt vettem és odamentem hozzá.

- Szia Liz. – szólítottam meg halkan, de ő rám se nézett. Megértettem, végül is a tegnapi nem az ő hibája volt. – Sajnálom. – kezdtem bele, a szememet lesütve. – Tegnap totál kiakadtam, amikor szóba került a motoros téma, de teljesen kikészített az egész. Sajnálom, hogy annyira kifakadtam. Elhiszem, ha utálsz, azok után, amiket a fejedhez vágtam és… - nem tudtam folytatni, mert Liz hirtelen a nyakamba borult.

- Nem haragszom rád, Kim. – nevetett, mire én is átkaroltam. – Te vagy a legjobb barátnőm, hogy tudnálak utálni?

- Köszönöm. – suttogtam.

- Nézzétek, dúl a láv! – kiáltotta valaki mögülünk, mire mindketten odanéztünk. A szőke hajú srác, csípőre tett kézzel, csillogó szürke szemekkel, arcán vigyorral bámult minket. Helyes fiú, és ha épp nem lenne olyan gyerekes, mint Liz nyolcéves öccse, talán még számításba is venném. Mögötte a haverjai jót röhögtek rajtunk. Mindketten elmosolyodtunk. Őket nem lehet komolyan venni.

- Állj le Jeff, ne légy ennyire féltékeny! – mondtam mosolyogva, mire mindannyian felnevettünk. Csak Yvonn állt karba tett kézzel, duzzogva. Hát igen, ő senkinek sem volt a szeme fénye, de hát minden osztályba kell egy hasonló.

3.rész

 *Kim szemszöge*

A baleset óta három hónap telt el. A vállam már teljesen rendbejött és az oldalam is. A lábam még néha-néha sajgott és esetenként még használtam a mankót, de már tök jól voltam. Lassan itt volt az ideje ismét felülni a motorra, úgyhogy lesétáltam a garázsba, az immár rendbetett járművemhez.  Felcsaptam a villanyt és szokásos módon a hónam alá csaptam a bukósisakomat és akkor vettem észre, hogy a slusszkulcsot a szobámban hagytam. Felsiettem érte, de nem találtam sehol. Gondoltam, mégis levihettem a garázsba, de ott sem volt. Csodálkozva néztem körbe a kulcsomat keresve, de nem találtam sehol.

- Ezt keresed? - hallottam egy hangot a hátam mögül. Odanéztem és a bátyámat pillantottam meg, kezében ott volt a kulcs.

- Köszi. Hol találtad? - mosolyodtam el és odamentem érte, de ő elhúzta a kezét. Kérdőn néztem rá. - Mit csinálsz?

- Nem adom oda. - válaszolt teljesen természetesen. - Nem motorozhatsz. - jelentette ki. Teljesen ledöbbentem.

- Ad… Ugye csak szórakozol? - kérdeztem félve, de tudtam, hogy most nem viccel. Megrázta a fejét.

- Nem engedem meg. - mondta avval sarkon fordult és elindult vissza a házba. Teljesen dermedten néztem utána.

- Ad! - kiáltottam utána, mire hátrafordult és rám sandított. Olyan hidegnek és tekintélyt parancsolónak láttam a tekintetét, mint még soha. Mindig is jó volt a kapcsolatom a bátyámmal, mégis most olyan furcsának éreztem.

- De miért? - kérdeztem halkan, mire kérdőn nézett rám.

- Ezt most komolyan kérded? - nézett rám hitetlenül. - És a baleset? Már el is feledted, hogy a fél nyarad egy ágyban, begipszelt lábbal és törött vállal, a másik felét meg kínkeserves gyógytornákkal töltötted? - vonta fel a szemöldökét. Lesütöttem a szemem. - Ráadásul még mindig sántítasz. - nézett rám jelentőségteljesen, de igaza volt. Még sántítottam. Az orvos azt mondta, hogy ez teljesen normális és, hogy egy idő után már nem fogok, azonban ez még így volt.

- Az egy baleset volt és tudok vigyázni magamra! - kiabáltam a bátyámra. Nem tetszett, a stílusa.

- Látom. - reagált le lazán, de aztán a tekintete elkomorodott. - Megmondtam: Nem engedem, hogy még egyszer motorozz. Túl veszélyes! - zárta le a témát azzal elvonult. Döbbenten néztem utána. Mióta csak az eszemet tudtam odavoltam a motorokért. Mióta járni tudok motoroztam. Persze eleinte csak játékon, amit lábbal lehetett lökni, de ez persze idővel mindig változott. És Adam mindig támogatott. Azt mondta egyszer még sokra vihetem vele. Most meg egyszerűen eltilt tőle. Nem értem… De nem hagyhattam annyiban.

- Ne viselkedj úgy mintha, az apám lennél Adam Dawton! - kiabáltam utána, mire hátrasandított és magára erőltette a lazaságot, de a tekintete villámlott. Tudtam, hogy ezzel tudom a leginkább kihozni a sodrából. A szüleink halála óta ő viseli a gondomat, és tényleg ő a legjobb báty a világon. Azonban néha tényleg úgy viselkedik, mintha csak a lánya lennék. - Nem vagyok már kisgyerek, nem dönthetsz az életem minden percéről! Motorozni fogok és kész!

- Amit mondtam megmondtam: Nem motorozhatsz, mert veszélyes! És nem is fogsz, amíg bele nem egyezek, Kimi. - avval ismét felmutatta a kezében lévő slusszkulcsomat, majd elindult a szobájába. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, ahogy felmegy a lépcsőn és becsukja maga után a szobaajtót.

- Utállak! - üvöltöttem és felsietve a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, ami hangos csattanással csukódott be. 

Másnap gyalog mentem iskolába, mint ahogy végig a múlt héten. Ugyanis már egy hete tartott a tanítás. Ennek ellenére a 11. a-nak még javában tartott a nyár. Az osztály nagy része öt perccel az első óra előtt ért be a suliba és nem volt olyan nap, hogy ne késett volna el valaki. Pedig nem voltunk olyan sokan az osztályban. Pontosabban csak 10en.

Még csak ketten voltunk az osztályteremben. Simon, az osztály strébere, aki még hírből sem ismeri a késés fogalmát és persze én. A padomnál ültem magányosan, amikor egyszer csak valaki a nevemet kezdte kiáltozni.

- Kiiim! - a hang irányába fordultam és megpillantottam a legjobb barátnőmet Lizt. Széttárt karokkal rohant felém én meg felpattantam és átöleltem. - Annyira hiányoztál! - mondta mosolyogva.

- Te is nekem. - Liz szüleinek jól menő ügyvédi irodájuk van és minden évben más országban nyaralnak, így már a fél világot bejárták. Ráadásul az egész nyarat külföldön töltik, így sajnos nem is láttam őt egész nyáron. (és így szerencsére a balesetemet sem láthatta) Az elmúlt hétvégén jött haza. - Milyen volt a nyarad? - kérdeztem mosolyogva.

-Ó nagyon jó volt! - lelkesedett fel és beszámolt minden helyről, ahol járt. Annak ellenére, hogy egész nyáron tartottuk a kapcsolatot és szinte minden nap elmesélte, hogy hol járt, még így is lenyűgözött , amit mondott. Mintha magam is ott letten volna. - És neked hogy telt a nyarad?

- Hát volt már jobb is. - mosolyogtam erőltetetten. Szerencsére mielőtt jobban belemerültünk volna a témába bejött a tanár és elkezdődött az első óra. Körbenéztem és konstatáltam, hogy senki nem késett. Na, kezdünk belerázódni a tanévbe? Épp elgondolkoztam ezen, amikor valaki kopogott. Csodálkozva néztem az ajtóra, amin egy viszonylag magas srác lépett be. Kócos fekete haja volt, rakoncátlan tincsei közül egy-kettő sötétkék szemébe lógott. Mosolya laza volt, testtartása hanyag. Egyszínű bő pólót, koptatott farmert és deszkás cipőt viselt. Nyakában egy vékony ezüstlánc lógott. Kezei a zsebében voltak, egyik válláról egy hátizsák lógott le. A hátizsákja pántjára egy bukósisak volt csatolva. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam, menten beleestem. Igéző szemei szinte megbabonáztak. Teljesen megdermedtem. Liz ébresztett fel a merengésemből, avval, hogy meglökte a vállam.

- Elbambultál. - suttogta, mire éreztem, hogy végigfut a pír az arcomon. A fiú addigra már helyet foglalt. Mellettem. (o.o) És az óra további részében képtelen voltam koncentrálni. Egyre csak rajta járt az eszem, pedig még a nevét sem tudtam. Később Liz mondta el, hogy Damian Blacknek hívják. Szünetben odafordultam hozzá.

- Öhm… szia… izé… Kim Dawton vagyok. - mutatkoztam be dadogva, mire felvonta a szemöldökét, de nem igazán tűnt úgy, mintha érdekelné.

- Jó neked… - válaszolta komoran, majd visszatért korábbi tevékenységéhez, ami éppen a mobiltelefonjának a nyomkodása volt.

- Motorozol? - kérdeztem halkan és a bukójára mutattam. Odanézett és megvonta a vállát.

- Jah. - válaszolt röviden, majd rám sandított. - De lécci, szeretnék a dolgommal foglalkozni. - mondta komoran. Ennyit arról, hogy beszédbe elegyedjek vele. Komoran fordultam vissza a padomhoz és az asztalra hajtottam a fejem. Suli után Lizzel mentem haza. Végig Damianon járt az eszem.

- Tetszik, mi? - kérdezte mosolyogva, mire felébredtem a mélázásomból.

- Hm? - kaptam fel a fejem.

- Damian. - mosolygott jelentőségteljesen.

- Nem… dehogy. - ráztam a fejem, mire elmosolyodott. Fülig pirultam és lehajtottam a fejem.

- Ennyire látszik? - sandítottam rá, mire bólintott. – Szuper… De akkor is, szerintem olyan kis helyes és motorozik. - lelkendeztem a barátnőmnek, mire felnevetett.

- Totál beleestél, mi? - karolta át a vállamat, mire bólintottam és mindketten nevetünk.

- De tudomást sem vesz rólam. Ücsörög a padjánál és nem csinál, semmit csak a telefonját nyomkodja. Hogy érjem el, hogy legalább rám nézzen? - kérdeztem Lizt.

- Van közös témátok, beszélgessetek a motorokról. - tanácsolta. - Holnap gyere a motoroddal és nyűgözd le! - mosolygott és meglökte a vállam.

- Nem lehet… - válaszoltam kedvetlenül. - Ad megtiltotta, hogy motorozzak. - erre elkerekedett Liz szeme.

- De miért?

-A baleset miatt. Azt mondta veszélyes, pedig eddig mindig támogatott. - siránkoztam, barátnőm pedig továbbra is csodálkozva meredt rám. Időközben megérkeztünk hozzánk és lerogytam a kerítés tövébe. - Olyan furcsa volt. Egyszerűen eltiltott a motorozástól. - Liz vigasztalóan megérintette a vállamat.

- Sajnálom… - mondta - Ez tényleg nem vall rá, de mégis próbáld meg ezt az egészet az ő szemszögéből nézni. - felvontam a szemöldökömet. - Csak te vagy neki, képzeld el mennyire aggódhatott, amikor megtudta, hogy balesetet szenvedtél. Hiszen én is aggódtam. - mondta komolyan, mire hitetlenül felpattantam. - Hisz, szeret téged és nem akarja, hogy bajod essen.

- Te meg mégis kinek a pártján állsz? - csattantam fel. - A motorozás az álmom és ezt te is tudod, mégis Adet véded?

- Én nem védem, csak azt mondom, próbáld meg az ő szemszögéből nézni a balesetet. - érintette meg ismét a vállamat, de most elhúzódtam tőle. Nem szoktunk veszekedni, de ez most nagyon rosszul esett. Nem számítottam rá, hogy a legjobb barátnőm sem fog az én pártomon állni.

- Ezt tőled vártam a legkevésbé. - mondtam hűvösen. - Nem érdekel az ő szemszöge, egyszerűen elvette az álmomat! Utálom őt! - azzal köszönés nélkül beviharzottam a házba. Se szó se beszéd felsiettem a szobámba, de amúgy sem volt kihez szólnom. Mióta Adam eltiltott a motorozásból nem álltam szóba vele, ő meg vette a lapot és ő sem szólt hozzám. De Lizben most csalódtam. Habár meg kellett hagyni volt igazság abban, amit mondott. Nem vizsgáltam meg a helyzetet a bátyám szemszögéből, csak saját magammal törődtem. Pedig csak mi ketten vagyunk egymásnak. Nincsenek élő rokonaink és vigyáznunk kell egymásra… De akkor is! Meg kell értenie, hogy nekem a motorozás az életem! Ezt nem fogom annyiban hagyni! ... Szép elhatározás, csak még azt nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani.

2.rész

 *Liz szemszöge*

- Adam! - kiáltottam a kórház folyosóján ácsorgó fiúra, mire az rám emelte fásult, fáradt tekintetét.

- Szia Liz… - köszönt rám és a hangjából is hallottam, hogy már jó ideje nem aludt. Nem is csodáltam, hisz 11 óra volt, amikor hívott és mikor a kórházba értem már hajnali hármat ütött az óra. Nem hiszem, hogy az óta akár egy szemhunyásnyit is aludt volna.

- Miután hívtál az első géppel hazarepültem. Hogy van Kim? - kérdeztem aggódva.

- Nemrég hozták ki a műtőből. A lába és a válla eltört, a térdszalagja elszakadt és több bordája is megzúzódott. Az orvos szerint hatalmas szerencséje volt, hogy a bordái nem törtek, mert az akár az életébe is kerülhetett volna. - magyarázta és lerogyott a földre. Lábait felhúzta és térdére könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Vigasztalón megérintettem a vállát. Hirtelen olyan elveszettnek tűnt.

- Minden rendben lesz, hidd el. Az a fontos, hogy jól van. - bíztattam, mire gyengén bólintott, de láttam rajta az elkeseredettséget.

- Amikor telefonáltak, hogy Kim balesetet szenvedett először nem hittem a fülemnek. - magyarázta keserűen. - Aztán persze rögtön idesiettem. Éjfél volt, amikor betolták a műtőbe, de képtelen voltam akár egy pillanatra is lehunyni a szemem. - kétségbeesettem pillantott rám. - Mialatt benn volt szinte az egész életem lepörgött a szemem előtt és ő mindig ott volt. El nem tudom képzelni, mit kezdenék nélküle. Ő az utolsó élő rokonom. A húgom! Nem akarom őt elveszíteni!

- Minden rendben lesz… - simítottam meg a vállát és közben a kórteremből egy orvos lépett ki. – Adam… - szólítottam meg csendesen, mire ő vette a lapot és felpattant.

- Mr. Dawton? - kérdezte, mire Ad bólintott.

- Hogy van a húgom? - kérdezte és látszott rajta, hogy a magabiztossága eléggé ingatag lábakon állt. Az orvos halványan elmosolyodott, mire magamban fellélegeztem.

-A műtét nagyon jól sikerült a testvére teljes mértékben fel fog épülni. - mondta, mire Adam arcán is láttam, hogy megkönnyebbült. - Még nem tért magához, de ha szeretnének, bemehetnek hozzá. - fejezte be, majd engedelmünket kérve elment, mi pedig bementünk a kórterembe.

Kim egy ágyon feküdt, körbevéve mindenféle csipogó gépekkel. Ad odalépett az ágyhoz én meg pár lépéssel hátrébbról figyeltem. Megsimította Kim arcát, aztán olyan történt, amilyet még sosem láttam tőle, és amit egész életemben nem fogok elfelejteni. Adam elsírta magát. 3 éves korom óta ismerem Kimet és a bátyját, de sosem láttam sírni. Mindig ő volt az, aki bíztatott és vigasztalt kettőnket. Olyan magabiztos és felelősségtudó és akármennyit is nőttünk az óta mindig ő volt a felnőtt. Most azonban olyan elveszettnek tűnt. Mindig is tudtam, hogy mindennél és mindenkinél jobban szereti Kimet, de csak most láttam meg milyen komoly is ez. Odaléptem hozzá és vigasztalóan megsimítottam a vállát. 

- Hallottad az orvost. Minden rendben lesz. - bíztattam, mire bólintott. Letörölte a könnyeit, majd kezeit ökölbe szorítva elfordult. Arca teljesen elkomorult.

- Soha többé… - mondta határozottan. Kérdőn néztem rá. - Soha többé nem engedem, hogy felüljön arra a motorra. - elcsodálkoztam. Hangja ellentmondást nem tűrő volt és a tekintete is ugyanezt sugározta. - Nem hagyom, hogy még egyszer bajod essen Kim. Innentől még jobban fogok vigyázni rád. - sandított a húgára. Tekintete elszánt volt.

- Biztos vagy ebben? - kérdeztem félve. - Hisz ez az élete. Tényleg meg akarod fosztani az álmától?

- Nem érdekel, hogy ez az álma! Túl veszélyes! Nézz csak rá! Akár meg is halhatott volna!

- De nem halt meg. - vágtam vissza, mire vad tekintetét rám vetette. Nem kerestem több kifogást, inkább elhallgattam. Vele nem lehetett veszekedni. És különben is valamilyen szinten egyetértettem vele. - Nem fog neki tetszeni. - jegyeztem meg halkan. - Tudod, hogy ez minden álma. Ezért meg fog utálni téged.

- Nem érdekel. - sütötte le a szemét és a kezeit karba téve a falnak támaszkodott. - Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem, akkor gyűlöljön csak. Megmondtam: Nem engedem, hogy motorozzon! - mondta határozottan.

Annyiban hagytam. Leültem a Kim ágya melletti székre és megfogtam a kezét. A legjobb barátnőm összetörve feküdt előttem, szinte rossz volt nézni. Egyre inkább kezdtem egyetérteni Addel. Ha az én testvérem feküdt volna, akkor ott, akkor én is így határoztam volna. Kim olyan nekem, mintha a húgom lenne, én sem akarom elveszíteni. Hát akkor mit érezhetett Adam, hisz neki a vér szerinti testvére. Megsimítottam a barátnőm kezét. ~Kérlek, gyógyulj meg. Adam kedvéért is. Nem is! Legfőképp az ő kedvéért!~ gondoltam, közben kitöröltem egy könnycseppet a szememből.

Kim két óra múlva sem ébredt fel, de nekem mennem kellett. Megígértem a szüleimnek, hogy hamar visszautazom ezért el kellett érnem a következő gépet. Elköszöntem Adtől és kimentem a kórteremből. Az ajtónak támaszkodtam és lépteket hallottam bentről.

- Kim… Annyira aggódtam érted. - hallottam Ad meggyötört hangját. - Azt hittem elveszítelek. Azt nem éltem volna túl. Már csak te vagy nekem. Nem engedem, hogy még egyszer bajod essen… - kezdett úrrá lenni rajtam a lelkiismeret furdalás, hisz ez csak kettejükre tartozik én meg hallgatóztam. Ellöktem magam az ajtótól, de a kezem, beleütöttem a kilincsbe, ami megzördült. Gyorsan elfutottam és mire Ad kinyitotta az ajtón én már elbújtam a másik folyosóban, majd rögtön a reptér felé vettem az irányt. Az utolsó szavakat hallva megértettem Adam érveit, amiért el akarja tiltani Kimet a motorozástól. Azonban nem ezt tartottam a jó megoldásnak. Szinte láttam magam előtt az önfejű barátnőmet, aki nem vizsgálja meg a helyzetet csak a saját szemszögéből és ezért megutálja a bátyját. De Ad ezt nem érdemli meg. Hiszen csak aggódik Kimért.

1.rész

Akkoriban igencsak zivataros idők jártak. Az utak vizesek voltak és csúsztak. Aznap sem volt máshogy. Éppen hazafelé tartottam a motoromon ülve, de már igen későre járt és eléggé sötét volt. Egyszer csak^, miután megelőztem egy, az út szélén sétáló gyalogost,  elvesztettem az uralmat a motorom felett és elcsúsztam. Balra dőltem és csúsztam pár métert a földön. A motorom rám dőlt. A horzsolásoktól a bőr ruhám megvédett, de a lábam beszorult a jármű alá, és alig éreztem. A vállam viszont borzalmasan fájt és minden levegővételem felért egymillió tűszúrással a mellkasomba. Lassan elveszítettem az eszméletemet és utána csak bevillanó képekre, elsuhanó hangokra emlékszem. A mentő szirénája, villódzó fények, a bátyám komor, némileg aggódó tekintete. Csak ezek villannak fel, ha megpróbálok emlékezni. Amikor magamhoz tértem egy kórteremben feküdtem, mindenféle csipogó gépekkel körülvéve. A bal lábam gipszben volt, a bal karom pedig felkötve.  Mind a kettő pokolian fájt. Az oldalam sajgott és akárhányszor csak levegőt vettem, mintha egy tőrt forgattak volna a mellkasomba. (Mint később kiderült sikerült alaposan összetörnöm magam. Eltört a lában és a kulcscsontom is, ráadásul több bordám megzúzódott.) Sűrű pislogások után néztem csak alaposabban körbe. A bátyám karba tett kézzel, leszegett fejjel állt a falnak dőlve. Szerintem elbóbiskolt. Rajta kívül nem volt senki a szobában, bár ki lehetett volna. Az ágyam melletti széken azonban látszott, hogy nem sokkal korábban még ült ott valaki.

- Ad… - szólaltam meg és magam is meglepődtem rajta, hogy milyen halk a hangom. Valószínűleg sikerülhetett felébresztenem, mert felemelte a fejét és ellökte magát a faltól. Lassan odalépett hozzám és leült a székbe…

Bemutatkozás

Hali! 

Hát ez lennék én. A nevem Kim Dawton. 17 éves vagyok és a motorozás a szenvedélyem. A szüleim 12 éves koromban meghaltak, azóta a bátyám viseli a gondomat. Nála jobb embert nem ismerek a világon. ^^ Két álmom van: az egyik, hogy egyszer sokra vigyem a motorozással a másik pedig, hogy rám találjon az igaz szerelem.

Ő a legjobb barátnőm Liz, teljes nevén Elizabeth Storm. Mióta az eszemet tudom elválaszthatatlan barátnők vagyunk. Mindig mindenben támogat és vele aztán mindent ki lehet beszélni^^ Mindenkihez kedves és nagylelkű, ráadásul nála jobban senki nem ismeri a divatot. Arcán mindig mosoly virít. Ő a suli legsportosabb diákja, és ha még nem is látszik rajta, nála jobban senki sem tud sportolni.

És íme a bátyám, Adam. Mindig felnéztem rá és sosem hagyott cserben, habár van egy olyan rossz szokása, hogy időnként úgy viselkedik, mintha az apám lenne és ezzel sokszor kikészít. Azonban, ha szóvá teszem neki avval én tudom felhúzni, úgyhogy kölcsönösen ugratjuk vele egymást^^ Mégis nála job bátyja sose lehetne az embernek. A zene a szenvedélye, hobbiszinten gitározik, de a haverjaival el-el járnak egy-egy buliba zenélni.